A tervezés hónapjai szálláskereséssel, a város térképének, közlekedésének tanulmányozásával, a történelmi nevezetességek és a török gasztronómia megismerésével teltek. Számomra óriási kihívás volt aprólékosan megtervezni a rendelkezésünkre álló napokat, hiszen én is első alkalommal látogattam ebbe a hatalmas metropoliszba. A közel 15 millió lakost számláló városban naponta még több százezer külföldi is utazgat, sétál, vagy éppen tömegközlekedéssel igyekszik eljutni egyik városrészből a másikba. Elolvastam számtalan útikönyvet, internetes blogot a török életmódról, az emberek szokásairól, a muszlim előírásokról, az ország múltjáról és jelenéről. Megtanultam néhány alapvető török szót, kifejezést, hátha el tudom kápráztatni őket, amikor magyar létemre a saját nyelvükön szólalok meg. Csak zárójelben mondom, teljesen fölösleges volt, mert senkit nem rendített meg az igyekezetem, ők viszont lépten-nyomon megvillantották magyar nyelvi és kulturális ismereteiket!
 |
| Isztambul ázsiai része terült el alattunk (hazafelé) |
Elérkezett az indulásunk napja. A török fapados Pegasus Légitársaság gépe szerencsénkre pontosan indult, és az időjárás is kegyes volt hozzánk, végig szikrázó napsütésben, kristálytiszta időben repültünk. Mind a hárman ablaknál ültünk, mert nem akartuk elszalasztani a látványt, ahogy a Boszporusz és az Aranyszarv-öböl partjain elterülő város - térkép alapján megismert - körvonalai kirajzolódnak alattunk. „Talán még gyönyörű fényképet is tudunk csinálni a repülőből” – vélekedtünk, de tévedtünk. A leszállás közben átélt légörvény mindenkit sokkolt a gépen, lélegzetünket visszafojtva, némán ültünk a veszedelmesen rázkódó, minden irányba himbálódzó légi lélekvesztőn, miközben a liftező gyomrunk émelygését is elnyomta a páni félelem. „Csak egyszer érjünk földet!” – fohászkodtunk, és talán észre sem vettük, hogy a Boszporusz mindössze egy távoli halvány csík a párás tengeri levegőben.
 |
| Érkezés a Sabiha Gökcen Repülőtérre |
A pilóta biztos kézzel, simán letette a gépet, mi pedig megkönnyebbülve éreztük a biztos talajt a lábunk alatt. Végre megérkeztünk Szulejmán szultán és Köszem szultána városába! Izgatott várakozással néztünk szembe az elkövetkező napok szépségeivel és kihívásaival.
A Sabiha Gökcen Repülőtér a város ázsiai oldalán, a központtól mintegy 45 km-re található. Az előre megrendelt transzfer minibuszból immár szinte ismerősként tárult elénk a modern, a mi európai nagyvárosaink külső kerületeitől semmiben sem különböző városrészek látványa. A legismertebb világmárkák autószalonjai, európai üzletláncok hatalmas bevásárlóközpontjai ugyanúgy megtalálhatók, mint a török vállalatok, bankok, biztosító társaságok egyedi megjelenésű üvegpalotái. A városba vezető autópályát szegélyező támfalakon színpompás, gyönyörűen megkomponált virágágyások, parkszerűen elrendezett növényzet gyönyörködteti az elsuhanó autók utasainak szemét.
 |
| A Boszporusz látványa a Július 15. vértanúinak hídjáról |
Ahogy közeledtünk a városközpont felé, úgy sűrűsödött a forgalom. Ráhajtottunk a másfél kilométer hosszú Július 15. vértanúinak hídjára, és miközben Ázsiából Európába tartottunk, végre közelről megcsodálhattuk a Boszporuszon megcsillanó napsugarakat, amint szikrázó táncot jártak a Fekete- és a Márvány-tenger között békésen fodrozódó kék-fehér hullámokon.
 |
| A mindig zsúfolt Eminönü kikötő |
Az idilli kép hamar semmivé foszlott, miközben a belvároshoz közeledve előzetes benyomásokat szerezhettünk a tipikus isztambuli közlekedésről. A szabályok senkit nem érdekeltek, gyalogosok cikáztak át az autók előtt, között, mögött, jobb esetben csak szólóban, de láttunk babakocsit toló, kisgyerekét kézen fogva siető anyukákat, életveszélyes mutatványokkal a villamos előtt vagy két villamos között szökellő fiatalokat, de az idősebb korosztály képviselői sem szedték gyorsabban a lábukat, ha éppen az autóknak vagy a villamosnak volt elsőbbsége. A járművezetők megszokták ezt a rendszert, békésen vártak, amíg a piros lámpa ellenére az úttesten különböző tempóban átvágó gyalogosok elfogytak. Előfordult a kikötőben, hogy valamelyik autós a zöld jelzésnél egy bátortalan próbálkozásra vetemedett a továbbhaladást illetően, de a piros jelzésen áthömpölygő gyalogosok tömege úgy folyta körbe a kocsit, mint egy lávafolyam az útjába kerülő sziklatömböt.
Hosszú araszolgatás után végre megérkeztünk a szállodánkhoz. Nagy várakozással léptünk a recepciós pulthoz, hiszen az interneten kiválasztott és lefoglalt takaros kis hotel tágas, szépen berendezett, erkélyes szobával, kényelmes ágyakkal és bőséges svédasztalos reggelivel kecsegtetett. A bemutatott fényképek és a leírás alapján ideális szállásnak tűnt a következő öt éjszakára.
 |
| A 40 négyzetméteres szobánk egyik fele |
A meglepetések sorozata nem sokáig váratott magára! Az első emeletre vezető lépcsőnek nem volt korlátja, így meg sem próbáltunk felmenni a szűk csigalépcsőn a csomagjainkkal. Lift volt ugyan, de a méreténél fogva választanunk kellett: mi szállunk be, vagy a csomagjaink lifteznek nélkülünk. Tanácstalanságunkat látva a recepciós felvitte a bőröndöket, mi pedig - az immár szabaddá vált kezeinkkel a falba kapaszkodva - követtük a fiatalembert.
 |
| A szálloda tetőterasza |
Az igazi sokkhatás akkor ért bennünket, amikor a negyven négyzetméteresként meghirdetett szobáról kiderült, hogy csak fele akkora. A berendezést látva úgy tűnt, ugyanabban a szobában voltunk, amit a fényképek alapján lefoglaltunk. Amikor az első megdöbbenésből felocsúdtunk, megkérdeztem, hol az erkély. Válaszként a tetőteraszra mutatott a recepciós, majd magyarázatként hozzátette, hogy bármikor felmehetünk oda pihenni, borozgatni, nem csak reggelizni.
A távozása után próbáltunk berendezkedni a szobában, ám a szűk méretek miatt ugyancsak kerülgetnünk kellett egymást és a bútorokat, hogy eljussunk a fürdőszobába, utána onnan az ágyunkhoz. A düh és a felháborodás csak nőtt bennünk, amikor egymás után derült fény a bútorok, az ajtók és a fürdőszoba összes részletének silány minőségére. A szálloda egyetlen pozitívuma az elhelyezkedése volt, hiszen gyalogosan is pár perc alatt elértük az óváros nevezetességeit és a villamosmegállót.
No, de nem csüggedtünk, elindultunk vacsorázni! Az előre kiválasztott Turgut Kebab nevű étterembe sétáltunk el, útközben bámészkodtunk egy kicsit az este is nyüzsgő utcákon.
Jókedvű, hangoskodó külföldiek és helyiek ültek a járdákat elfoglaló éttermek asztalainál, előttük ínycsiklandó török ételek illatoztak, máshol a frissen főzött török kávé gőzölgött a csészében. A török gasztronómia lelkes hívei az étkezdék széles skálájából válogathatnak, az egyszerű utcai árusoktól az elegáns éttermekig.
 |
| Iszkender kebab |
A müezzin esti imára hívó hangjára muszlim hívők siettek a híres Kék mecset felé. Mi is arra vettük az irányt, és alig néhány percnyi kényelmes gyaloglás után előttünk magasodott az egykori főváros leghatalmasabb dzsámija. Mivel az ima ideje alatt a nem muszlimoknak tilos a belépés, ezért csak kívülről próbáltuk megcsodálni az épület különleges szépségét, lenyűgöző méreteit.
 |
| A Kék mecset esti fényei |
Eltávolodva a mecsettől arra számítottunk, hogy a fényárban úszó kupolák és minaretek látványa méltó lezárása lesz az Isztambulban eltöltött első esténknek. Mekkorát csalódtunk! A világhírű dzsámi kupolái sötétbe burkolóztak, a minaretek csúcsa alatt derengett valami halvány kékes fény. Ennyi lenne az esti látvány? A mi Budapesthez és más nagyvárosi díszkivilágításhoz szokott agyunk, szemünk kereste a reflektorok fényét, de sehol semmi.
 |
| Szerencsére láttunk egy kerengő dervist egy étterem színpadán |
Másnap hajnalban a müezzin éneke harsogott a fülünkbe, és ettől a szokatlan ébresztőtől egyből kipattant mindhármunk szeméből az álom. Mondják, az ember mindenhez hozzászokik, és ez így is van. A hátralévő reggeleken egyre kevésbé zavart a hangszórókból több irányból érkező imára hívás, békésen aludtunk tovább. Naponta 5 alkalommal zengett a város összes dzsámijának hangszórójából Allah neve, de nekünk ez csak annyit jelentett, hogy az elkövetkezendő másfél órában nem léphetünk be egyetlen szent helyre sem, mert „hitetlenek” vagyunk.
Reggelihez felkapaszkodtunk a pici szálloda tetőteraszára, ahonnan valóban pazar panorámában gyönyörködhettünk, leszámítva a szomszédos hotelek tetőteraszain reggeliző vendégek látványát. Az egyik oldalon a Márvány-tenger és a Boszporusz, a vele szemben lévő oldalon a Kék mecset hatalmas kupolája és karcsú minaretjei szolgáltatták a hátteret a reggelihez. A feltálalt ételek nagyon finomak voltak, sokféle török zöldségből készített saláta színes egyvelege kínálta magát a tálcákon, ezekből felvágottak vagy tojás kíséretében szedtünk kóstolót a tányérunkra. A pici konyhapultnál egy nagyon kedves középkorú nő tüsténkedett, ám először kommunikációs problémáink akadtak, mert nem beszélt angolul. Néhány perc múlva a szomszéd asztalnál ülő vendégek kislánya oroszul csacsogott az éppen omlettet készítő alkalmazottal, akiről később kiderült: Grúziából származik. Feri orosz nyelvtudása és egy üveg ajándékba adott magyar bor ebben a helyzetben aranyat ért, mert az extra sütemények mellé egy kevéssé ismert ország lakosainak életképeiből is kaptunk egy csokorral. A tetőteraszon kivételezett vendégek lettünk!
 |
| A járdára kitelepült éttermek miatt az úttesten közlekednek a gyalogosok |
Reggeli után egyenesen a régi szultáni palotába, a Topkapi Saray-ba indultunk. A gyönyörű napsütésben jókedvűen sétáltunk az óváros macskaköves utcáin, nézegettük az éttermek reggelihez (a járdán) ízlésesen megterített asztalait, és folyamatosan hárítgattuk az erre szakosodott alkalmazottak kedves, ámde kitartó invitálását. Mindeközben igyekeztünk baleset nélkül osztozni az úttesten az éppen arra haladó autókkal, buszokkal. Szerencsére hamarosan megpillantottuk a palota erődítményszerű falát, majd néhány lépés után a bejárat is láthatóvá vált. A szemünket azonban a hirtelen elénk táruló Aya Sofiya székesegyház ejtette rabul! A kék ég pazar háttérként szolgált a vöröses színű kupolák és az ég felé törő minaretek látványához.
 |
| Az Aya Sofiya oldalsó bejárata is impozáns látvány |
Bár ebből a szögből nem láttuk a teljes épületet, már ez a részlet is lenyűgözött bennünket. Néhány fénykép elkészítése után beléptünk az oszmán uralkodók hajdani palotájának kapuján. Az egykori fényűző élet helyszínéül szolgáló, négy hatalmas udvarból és a szétszórtan elhelyezkedő épületcsoportokból álló szultáni rezidencia meglátogatása embert próbáló, több órás program.
 |
| A szultán néha a rácsos ablak mögül hallgatta a pasákat |
Először a szultán, illetve a legfőbb katonai rangot viselő nagyvezír elnökletével zajló díván gyűlések helyszínére léptünk be. Emlékezetünkben fölsejlett a filmsorozatokból ismert terem, amelyben országok, népek, emberek sorsa dőlt el a „díványon”. Hány ország halálos ítéletének, hány magas rangú pasa kivégzésének voltak tanúi e falak! Megilletődve a hely szellemétől, ámuldozva fürkésztük a falon és a mennyezeten sokasodó, megannyi arannyal befuttatott, csodálatosan megtervezett török mintákat.
A látogatható múzeumi épületek nagy részében a katonai hódításokon használt fegyverek, páncélok, korabeli használati tárgyak, ereklyék sorakoztak az üvegvitrinekben, ám a 150 éves török hódításra emlékeztető kiállítási darabok nem lelkesítettek túlságosan bennünket, így ezzel hamar végeztünk.
 |
| A háremhölgyek hálóterme |
A legnagyobb várakozással a szultán családi életének helyszínére, a hárembe érkeztünk. A palota eme különleges része úgy működött, mint egy állam az államban. A körülbelül 400 nő a külvilágtól hermetikusan elzárt területen élte az életét, szigorú szabályok és még szigorúbb rangsor betartásával. A szultán fiúgyermekei is itt töltötték életük első éveit, a lánygyermekek pedig csak az esküvőjük napján hagyták el a háremet. Aranykalitka volt ez, ahol a pompás ruhák, fényűző életvitel, tanulás és szórakozás ellenére rabok voltak az itt élők. Minden percben felügyelők és eunuchok figyelték őket, a szabályszegők pedig kemény büntetésre számíthattak. Számtalanszor előfordult, hogy a szultán vagy valamelyik herceg hálószobájába kísért, előre kiválasztott lány - pár nappal később - a Boszporuszban végezte. Onnan halászták ki a holttestét, mert a rivális rangidős ágyas egyszerűen megölette őt. Senkinek az élete nem volt biztonságban e falak között! A legnagyobb hatalommal a szultán anyja (valide szultána) vagy a felesége (haszeki szultána) rendelkezett. Ők döntöttek mindenről, ami a háremben történt, élet és halál urai voltak a falakon belül, de néha azon kívül is.
A háremben először a rangsor legalján élő lányok lakóhelyeként működő egyszerű épületbe jutottunk. Képzeletünkben benépesültek, élettel teltek meg a komor termek, szinte hallani véltük a fiatal lányok viháncolását, amint egymás mellé fektetett matracaikon szaftos pletykákat osztanak meg egymással az egyébként mélységesen irigyelt kiválasztottakról. A szultánák ritkán látogattak el a háremnek ebbe a szárnyába. A „kedvencek”, vagyis az uralkodóhoz több ízben visszahívott lányok az emeleten lévő saját szobát kaptak. A rendért a kalfák feleltek, akik külön lakosztályban éltek. Az épület és a hozzá tartozó kert őrzése az eunuchok dolga volt, rajtuk és a szultán családtagjain kívül férfi nem léphetett a hárem területére.
 |
| A szultánák fogadóterme |
A hárem másik szárnya a szultánák lakóhelye volt. Már az első helyiségeket látva is szembetűnő volt a különbség! Amíg amott komor kőfalak között zajlott az élet, itt a mennyezeten kialakított nyílásokon át beömlő természetes fény, valamint a gazdagon díszített falak vidámságot hoznak az ember szívébe. Mindenütt pompa és gazdagság hirdeti ma is a szultán legkedvesebb asszonyának megbecsülését. Szinte tátva maradt a szánk a szultána fogadótermének kivételes szépségétől!
 |
| A mennyezet is csodálatosan díszített |
Mivel a történelmi sorozatokat nagyrészt az eredeti helyszíneken forgatták, elfogódottan álltunk a filmekből jól ismert „díszletek” között. Tehát itt éltek azok a nők, akik legtöbbször a hárem legalsó rétegéből indultak, hogy először a különleges szépségük révén kedvencekké, majd a szultán gyermekeinek anyjaként az uralkodó házastársává váljanak.
 |
| A szultána "trónszéke" |
Néhány szultána befolyása az uralkodó személyén kívül az ország politikai életére is hatással volt. Határtalan becsvágyuk és hataloméhségük miatt nem riadtak vissza semmilyen eszköztől, hogy ellenfeleiket megsemmisítsék, és ezzel irányító szerephez jussanak az ország vezetésében. A szultán tanácsadóinak, bizalmas embereinek a sorsa gyakran dőlt el a háremben, illetve a szultán hálószobájában. Igaz, hogy ezek az asszonyok a módszerekben nem válogattak, de egyedülálló korszakot hoztak létre Törökország történelmében. A „nők szultánátusa” néven elhíresült periódus Nagy Szulejmán feleségével kezdődött, és 135 évig tartott. A gyönyörű ruszin rabszolgalányt a szultán háremébe hurcolták, ahonnan Hürrem néven a szultán ágyasa, majd felesége, tulajdonképpen társuralkodója lett. Ő volt a török történelem első haszeki szultánája, vagyis az uralkodó anyja helyett a feleség kapta meg a hárem vezetésének jogát. Köztudott volt, hogy Szulejmán gyengéje a felesége, öt gyermekének anyja, illetve egyetlen lánya, Mihrimah szultána volt. Hürremnek mintegy 30 éven át, egészen a haláláig sikerült megőriznie a szultán szeretetét, bizalmát, és megtartani a saját kivételes pozícióját az udvarban.
 |
| A szultána privát udvara |
Mivel Szulejmán halála után szinte kizárólag uralkodásra alkalmatlan, esetleg gyermekként a trónra került szultánok következtek, a mellettük álló anyáknak, feleségeknek nem volt nehéz dolga, hogy kivegyék az irányítást az uralkodók kezéből. Hürrem fiának és unokájának feleségei, Nurbanu és Szafije is a kitaposott utat követték. Bár mindketten Európából elhurcolt rabszolgák voltak, a sorsuk a hercegek hálószobáján át idővel a haszeki, majd a valide szultána rangig emelte őket. Míg IV. Mehmed szultán (Nagy Szulejmán dédunokája) folytatta az apja által megkezdett hadjáratokat, addig az anyja, Szafije szultána kiterjedt külpolitikai tevékenységet folytatott, jó kapcsolatot tartott fenn az európai királyi családokkal. Még I. Erzsébet angol királynővel is levelezésben állt, ajándékokat küldtek egymásnak. Szafije unokája, I. Ahmed megfosztotta nagyanyját a hatalomtól, és a Kiz Kulesi-be, a Lány toronyba záratta az ellene ármánykodó szultánát. A hárem és az ország új női vezetője azonban már ott volt a szultán mellett a palotában, csak még senki sem sejtette a jövőt.
Bár a feljegyzések megőrizték minden nagyhatalmú szultána nevét és tetteit, csupán egyetlen követője tudta túlszárnyalni a nagy példakép, Hürrem szultána teljesítményét, ez pedig I. Ahmed felesége, Köszem szultána volt. A görög Tinosz-szigetről származó Anasztáziát a szultán parancsára elrabolták, a háremébe hurcolták, ahonnan egyenes út vezetett az uralkodó hálószobájába. Az alig 15 éves művelt, okos lányt Ahmed szultán rövidesen feleségül vette, majd Köszem néven kinevezte haszeki szultánának a hárem élére. A szultána jószívű, adakozó nő volt, aki a város szegényeinek sorsán igyekezett segíteni, sőt a saját szolgáit 10 év szolgálat után felszabadította. Az udvarban eltöltött 46 év alatt hihetetlen karriert futott be, hiszen először férje, majd később fia (IV. Murad) halála után kétszer is megválasztották az ország kormányzójának a gyermekként trónra került fia, majd unokája mellé. Minden hatalmi pozíciót betöltött a palotában és a háremben, amit lehetett. Hatalmának csúcsán, 61 éves korában, a saját menye parancsára gyilkolták meg. Halálhírére az egész város háromnapos gyászba borult.
Az előző bekezdésekben vázolt események és személyek történetének rövid áttekintését azért tartottam fontosnak, mert ezen ismeretek birtokában talán érthető az a különleges érdeklődés és csodálat, amivel ezeknek a nem mindennapi asszonyoknak a szobáiban sétáltunk. A mérhetetlen pompa, ami körülvette őket, csak a megérdemelt díszlet volt a kivételes egyéniségükhöz. Nagyon örülök, hogy a filmek, ha kicsit kiszínezve is, de bepillantást engedtek a szultánok palotájának, háremének zárt világába, és megismertettek bennünket a török történelem két legmeghatározóbb asszonyának az életével.
 |
| Pazar kilátás a Boszporuszra a Márvány-teraszról |
A Topkapi Saray utolsó udvarának márványteraszáról csodálatos kilátás nyílik a Boszporuszra, ezt semmiképp sem akartuk elszalasztani. Igyekeztünk a nyüzsgő tömegben utat vágni magunknak a korláthoz, hogy legalább néhány percig gyönyörködhessünk a szultánokhoz méltó panorámában, és egy-két fénykép erejéig megörökíthessük a vissza nem térő pillanatot! A lábaink már jeleztek, hogy elég a gyaloglásból, ezért a kijárat felé indultunk, és egy másik alkalomra hagytuk a palota hajdani magánkertjének felfedezését. Csodálatos, de fárasztó délelőtt volt mögöttünk!
 |
| A sétahajó Eminönü kikötőjéből indult |
Délutánra sétahajózást terveztünk a Boszporuszon. A másfél órás pihentető program ellen egyikünknek sem volt kifogása! Mielőtt a kikötőbe indultunk, visszamentünk a Sultanahmed térre, amiből az előző este nem sokat láttunk. A napsütésben fürdő Aya Sofiya székesegyház és a Kék mecset teljes nagyságában és szépségében uralta a hatalmas tér két ellentétes oldalát, mintha az általuk képviselt két vallás nézne farkasszemet egymással. Percekig gyönyörködtünk a látványban, mielőtt leültünk ebédelni az Aya Sofiya bejárata előtt felfedezett, árnyas asztalokkal és elfogadható árakkal hívogató szabadtéri étterembe. A kiszolgálás gyors volt, az ételek finomak. Elégedetten állapítottuk meg, hogy az előző napi vacsoránál olcsóbban ebédeltünk. Az örömünk azonban csak addig tartott, amíg a pincér kihozta a számlát! A borravalóval kiegészített, gondosan kiszámolt pénzünk alig volt elég a számlán szereplő összegre. Amikor szóvá tettük a dolgot, röviden azt a választ kaptuk, hogy szervizdíjat is kell fizetni, ennyivel emelkedett az ebédünk ára. Semmi „elnézést kérek” vagy hasonló félmondat nem hangzott el a pincér szájából, rögtön egy másik asztalhoz sietett. „Szóval most is tanultunk valamit!” – nyugtáztuk a történteket.
Alig vártuk, hogy megpihentessük fáradt tagjainkat a sétahajón. A Boszporusz kék vizén fehér sirályok ringatóztak, olykor felemelkedtek a magasba, hogy a hajók utasaitól remélt élelmet elkapják. Néhányan valóban eldobtak egy-egy falat kenyeret, amit a szemfüles madarak közül néhányan villámgyorsan levadásztak, utána kitartóan követték a hajónkat, újabb zsákmány reményében. A hajóút csodálatos volt! A vízről eddig nem látott perspektívában bontakoztak ki Isztambul épületei, hídjai.  |
| A legendás Lány-torony |
Egészen közel siklottunk el a víz közepén álló Lány torony mellett, ami hajdanán Szafije szultána börtöne volt. Az első épület, amit az európai oldalon be tudtam azonosítani, a Dolmabache palota volt, amit az Isztambulban tartózkodó külföldiek idő híján kevesen látogatnak meg. Ez volt az utolsó hat szultán rezidenciája. Később bővebben is szó lesz róla, most csak a hajóról elénk táruló kép miatt említem meg. A parton hosszan elnyúló díszes épület magára vonzza a tekinteteket, ahogy méltóságteljesen uralja a hozzá tartozó teret. A két, szimmetrikusra tervezett ikerszárnyat egy 36 méter magas kupola kapcsolja össze.
 |
| Ortaköy mecset |
A palotától néhány száz méterre egy hófehér, ékszerdobozhoz hasonlító mecset mellett úszott el a hajónk. Az Ortaköy dzsámi a palota lakói számára épült imaház, méltó hely volt az uralkodói család és kísérete számára.
A sétahajó lassan átsiklott a Július 15. vértanúinak hídja alatt, aminek lélegzetelállító méreteit most jobban szemügyre vehettük. A hatalmas monstrum volt az első Boszporusz híd, ami összekötötte Európát és Ázsiát. Átadásakor, 1974-ben a világ 4. leghosszabb függőhídjaként tartották számon. A pillérek közti távolság 1074 méter!
Alig hagytuk magunk mögött az első hidat, máris megpillantottuk a másodikként épült Győzedelmes Mehmed szultán hídját a távolban, ahogy vaskapocsként fogta össze Isztambul két kontinensen elterülő városrészeit. A hidak között is volt látnivaló bőven a partokon. A város előkelő, gazdag családjainak villái sorakoztak a város kertvárosi részén, teraszos elrendezésben, az ablakok a Boszporuszra néztek. De szívesen elfogadnánk egy kis vityillót a part mentén! – sóhajtottunk fel. A sétahajó a kiszélesedő vízben lassan megfordult, és megkezdte útját az óváros történelmi kikötője, Eminönü felé. A visszaúton már csak a meleg tengeri szellőt és a délutáni napsugarakat élveztük a nyitott fedélzeten ülve.
 |
| A fűszerbazár bejárata fölött az alapítás éve: 1664 |
A hajón kipihentük a délelőtti feszített gyaloglás fáradalmait, ezért a nap zárásaként úgy döntöttünk, teszünk egy rövid felfedező sétát a fűszerbazárban. Az immár több évszázados múltra visszatekintő épületben eredetileg az egyiptomi és arab kereskedők kínálták a távol-keleti fűszereket, de természetesen hamar kiegészült a portékák választéka aszalt gyümölcsökkel, édességekkel és egyéb élelmiszerekkel.
A mai vásárló azt sem tudja, hová nézzen, mit válasszon a csábítóan elrendezett finomságok színes egyvelegéből. Én ugyan még itthon meggondolatlanul kijelentettem, hogy mindent meg fogok kóstolni Isztambulban, és ezt az ígéretemet Feri viccesen számon is kérte rajtam néhányszor, de fizikai lehetetlenség volt négy nap alatt mindent kipróbálni. Kedvencünk a pisztáciás baklava lett, de nagyon ízlett a lokrum minden változata és a fagylalt is. 
Az utóbbit egy sajátos koreográfia után kapja kézhez az ember, már akinek van türelme és idegzete kivárni, hogy a feléje nyújtott hűsítő édességet csak többszöri átverés után nyomja a kezébe a fagylaltárus. A mutatvány alatt a közelben álló bámészkodók jót nevetnek a hoppon maradt vásárlón, akinek a markában üres tölcsér marad, esetleg a levegőt markolássza. A bazárban tett első látogatásunkat egy pitába töltött kebabbal zártuk, majd visszatértünk a szállodai szobánkba, hogy felkészüljünk a következő napi menetelésre.
Vasárnap reggel az elmaradhatatlan müezzin-ének már nem ugrasztott ki az ágyból, a másik oldalunkra fordulva aludtunk tovább. Kényelmesen megreggeliztünk, majd elsétáltunk a villamoshoz, aminek a végállomása a Dolmabache palota közelében volt, ezért ezt a nevezetességet látogattuk meg először aznap. A tömegközlekedés számunkra a T1 jelzésű villamos használatával ki is merült, ugyanis nem volt időnk a város távolabbi részeibe elmenni, hogy a metrót is használhattuk volna. Szóval a villamos végállomásától pár perces sétával elértük az utolsó szultánok mesés gazdagságáról árulkodó Dolmabache palotát. A Boszporusz közepéről is megcsodáltuk a méreteit, de életnagyságban látni a robosztus épületet egészen más volt. Azt is olvastuk, hogy Törökország legnagyobb palotájába készülünk belépni, aminek 285 szobája, 46 fogadóterme, 64 fürdője és 68 mosdója van. Az építkezés költségeinek hallatán már elakad az ember lélegzete: a palota építése 5 millió arany lírába került, ez egyenlő 38 tonna színarannyal.
Először a gyönyörűen megtervezett kert ejtett ámulatba bennünket. A színpompás rózsabokrok és különleges díszfák között szürke márványlapokból lerakott kerti sétányokon jutottunk el a bejárathoz. Széles, elegáns lépcsősor vezetett az impozáns fogadóterembe, majd ahogy beljebb haladtunk a rengeteg termen át, az volt az érzésünk, hogy az ezeregyéjszaka mesevilágába csöppentünk! Kristály, arany és bársony mindenütt, süppedő szőnyegek a márvánnyal borított lépcsőkön, folyosókon.
Több mázsás kristálycsillárok és embermagasságú kristály gyertyatartók ontották a fényt a hivatalos fogadásokon. Még a lépcsőkorlátokat is kristályból faragták! Nem meglepő, hogy alig ismertük fel a Viktória királynőtől ajándékba kapott 4,5 tonna súlyú kristálycsillárt, mert szinte semmiben sem különbözött a palota termeiben felfüggesztett társaitól! A 2000 négyzetméter alapterületű díszterem még ilyen riválisok mellett is kitűnt a sorból kupolás mennyezetével, már-már giccsbe hajló díszítettségével, hivalkodó pompájával. A díszterem egyébként a palota központi része, ez választja el a háremet a szultáni szárnytól.  |
| A palota kertjének több kapuja egyenesen a Boszporuszra nyílik |
A háremben a szultán anyja, felesége, gyermekei és kedvencei kaptak helyet. A gyönyörűen dekorált szobák és közösségi termek tágasak, világosak voltak, minden igényt ki tudtak elégíteni. Nyolc egybenyíló, saját fürdőszobával rendelkező lakosztály ajtaján pillanthattunk be a szalonok két oldalán. Az egyik oldalt a szultán édesanyja, a másik oldalt a szultán felesége használta. A kedvencek távolabbi hálószobákat kaptak, de napközben mindnyájan együtt lehettek a szalonban, ha akartak.
A palota egyik egyszerűen berendezett szobájában Atatürknek, vagyis a „törökök atyjának” állítottak emléket. Eredeti neve Mustafa Kemal Pasa volt, aki katonai hősből vált politikussá. Az I. világháború után a nacionalista csoportok nyomására a szultán lemondott, a modern Törökország időszámítása pedig ekkor, Atatürk megjelenésével indult. Nevéhez fűződik a török függetlenségi háború, aminek eredményeként Törökország elnyerte mai területének végleges méretét, formáját. 1922-ben szétválasztotta a vallási és kormányzati szerepeket, az ország államformáját szultánátusról köztársaságra változtatta, az arab írást rómaira cserélte, a nőknek több jogot adott, támogatta az európai öltözködést, minden török állampolgárnak vezetéknevet adatott, a fővárost Ankarába helyezte. A Dolmabache-palotát államosította, majd ott élt és dolgozott az 1938. november 10-én bekövetkezett haláláig.
A két szultáni palota megismerése, bebarangolása során tömény dózisban kaptuk a történelmi impulzusokat, el is fáradtunk a végére mind a hárman. Mire végeztünk a Dolmabache palota minden épületszárnyával, dél is elmúlt. Délutánra sétálós városnézést terveztem, de a Taksim térről induló Istiklal Caddesi végeláthatatlan hosszúságban kanyargott a domboldalon lefelé, így a bámészkodós, sétálós programot töröltük. Villamosra szálltunk, és a kikötőnél megszakítottuk az utunkat, hogy folytassuk a bazár utcáinak feltérképezését. Érdekes módon, a szűk utcákon tolongó vásárlók tömege nem borzolta az idegeinket, inkább valami sajátos hangulatú szórakozásnak tűnt a nézelődés. Vettünk is néhány apróságot, de a nagy bevásárlást az utolsó napra terveztük.
 |
| A ciszterna szárazon |
Útközben a szálloda felé eszembe jutott, hogy még van időnk lemenni a híres ciszternába, amit az Inferno című filmben láttunk. A gyönyörűen kivilágított víztározó képei lebegtek a szemünk előtt, és úgy gondoltuk, hogy ezért a látványért érdemes lemennünk a föld alá. A pénztárnál kígyózó sorban türelmesen vártunk, míg végül elindulhattunk a lefelé vezető lépcsőkön. Az ókorban épült víztározó az egész várost ellátta vízzel, de ma már természetesen nem innen kapja a vizet Isztambul lakossága. Nagyon rosszul járt volna, akit ez a tározó lát el vízzel, mert egy csepp vizet sem láttunk a medencékben! Lebotorkáltunk a sötét lépcsőkön, de a sötétség nem oszlott. Valami gyenge fény megvilágította az oszlopok alját, de a kiépített útvonalon a telefonunk lámpája segítségével közlekedtünk. Mindenki megpróbált elfogadható fényképet készíteni a száraz medencékről, ez a vakuk segítségével nagyjából sikerült.
 |
| Az egyik Medúzafej |
A híres medúzafejek, amik egy-egy oszlopot tartanak, iszappal voltak körülvéve, nem vízzel. Az orrunkat az egész ciszternarendszerben érezhető csatornaszag facsarta. Összeadva mindazt, amit láttunk és éreztünk, minél hamarabb ki akartunk kerülni a napfényre, a friss levegőre. Ezzel a programmal nagyon melléfogtunk!
Hétfőn, a már szokásos reggeli menetrendünket betartva, kényelmes sétával az Aya Sofiya felé vettük az irányt. Ideje volt meglátogatni Isztambul legrégebbi keresztény templomát, aminek a falai annyi mindenről mesélnének, ha beszélni tudnának! A székesegyház Justiniánus római császár uralkodása idején épült a 6. században. Miután Nagy Konstantin 324-ben áthelyezte a Római Birodalom fővárosát Konstantinápolyba, a birodalom nyugati részének összeomlása elkerülhetetlen volt.
 |
| A belső méretek lenyűgözőek |
A bukás után a bizánci császárság tovább virágzott, sőt újabb területeket hódított meg. Az ortodox vallás legfontosabb központja Konstantinápoly lett, és ezt a szerepét csak az oszmán birodalom terjeszkedése miatt veszítette el. A város számtalan keresztény templomát lerombolták a törökök, míg a legnagyobbakat, köztük a Hagia Sophia (Szent Bölcsesség) templomot dzsámivá alakították, hogy az iszlám hívők imádkozhassanak benne Allah-hoz. Ma már múzeumként működik, nem tartanak benne vallási jellegű eseményeket.
Áhítattal léptünk be a másfél évezreddel ezelőtt alapított, sok történelmi vihart megélt székesegyház hatalmas, vasból készült kapuján. A lebilincselő élmény azonban elmaradt, mert a monumentális belső tér felét felújítás miatt állványok borították, a másik felének összképét pedig hatalmas átmérőjű kék táblák csúfították el, ezeken valószínűleg Allah neve volt olvasható hagyományos arab írással. Csalódottan forgolódtunk a saját tengelyünk körül, de hiába, a katarzis elmaradt.
Próbáljunk szétnézni az emeleti galériáról! Felkapaszkodtunk a simára koptatott kövekkel kirakott rámpán a magasba, de itt sem fedeztünk fel semmi szépséget az eltorzított belső tér látványában. Lehangoltan kullogtunk a kijárat felé, minél hamarabb magunk mögött akartuk hagyni a világhírű templomot.
Átvágtunk a téren, hogy a Kék mecset kárpótoljon bennünket a csalódásunkért. Szerencsére nem volt imaidő, így egykettőre az I. Ahmed szultán (Köszem férje) megbízásából épített, minden korábbi vallási imahelynél nagyobbra és fényűzőbbre tervezett dzsámi közepén álltunk. Jó, jó, de hol vannak a csodás kék csempék? A kérdésre azonnal megtaláltuk a választ: felújítás miatt leszedték őket, hogy megtisztítva, eredeti szépségükben láthassa majd őket a betévedő hívő és hitetlen látogató. Nekünk a csupasz falak jutottak, és ez úgy elvette a kedvünket a nézelődéstől, hogy egy percig sem maradtunk tovább a mecsetben.
 |
| Az elmaradhatatlan kebab |
Még sétáltunk egy kicsit az ókori Hippodronon, ahol egy kőből faragott egyiptomi obeliszk tör az ég felé, de utána leverten ténferegtünk a Sultanahmed téren. Hogy jobb kedvre derüljünk, beültünk az Aya Sofiya előtti kis étterembe ebédelni. A finom, bőséges kebab és a frissen facsart gránátalmalé után rögtön szebbnek láttuk a világot. Újra kikészítettük az ebéd árát (most már a kötelező szervizdíjjal kiegészítve), és kértük a számlát.
A pincér készségesen megjelent, de az általunk kiszámoltnál megint több lett a végösszeg. Dávid fizetett, ám a számlát nem tették le az asztalra. Újra összeadtuk a fogyasztásunkat, de jóval kevesebbet kellett volna fizetnünk. Természetesen reklamáltunk. A főpincér, kezében egy „számlatömbbel”, méltatlankodva nézett ránk, amiért kétségbe vontuk a becsületességüket. A számlatömb ránk vonatkozó lapját megkeresve letette az asztalra, hangosan átfutotta a tételeket, miközben gondosan ügyelt arra, hogy a felírt ár ne legyen látható. Pár másodperc alatt végigsorolta az elfogyasztott ételeket, italokat, majd a szerinte teljes körű bizonyítási eljárás után - a számlatömbbel a kezében -, sietve faképnél hagyott bennünket. Miután nem beszélt semmilyen nyelvet a törökön kívül, esélyünk sem volt elkérni a számlánkat. Feri egészen véletlenül beazonosított egy tételt, amíg a főpincér beszélt, és ekkor világosan kiderült, hogy valószínűleg minden egyes ételre, italra külön-külön is rászámolták a szervizdíjat. Ott és akkor megfogadtuk, hogy étteremben többé nem eszünk! Külföldiként szinte kötelező jelleggel becsapnak, hiszen ez Törökországban nemzeti sportnak számít. Ha nem vagy résen, biztosan kihúznak a pénztárcádból 50-100 lírát, és ezt nem csak átvitt értelemben kell érteni!
Felcihelődtünk, és elindultunk a délutánra beütemezett Szulejmán mecsethez. Nem tudtuk, mi vár ránk, ezért elég kedvetlenül róttuk az utat fölfelé a dombon, ahonnan Nagy Szulejmán gyönyörű dzsámija méltóságteljesen néz le az Aranyszarv-öbölre. Az építőmester gondosan választotta meg a helyet, mert az óváros egyik legmagasabb dombján kezdte meg az építkezést. A város minden pontjáról látható a hatalmas mecset, aminek méretei a dicsőséges szultán tetteinek nagyságát hirdették. 
Mimar Sinan, Szulejmán főépítésze sok, addig nem ismert építészeti újdonságot alkalmazott a dzsámi építése során. Ilyen volt a kupolába épített sok kicsi üvegkorong, amivel természetes fényt engedett be az épületbe, illetve a belső teret úgy tudta megnövelni, hogy a fő kupolát több kisebb kupola tartja, ezért nem omlik össze a szerkezet. A Kék mecset megépítése előtt ez volt Isztambul legnagyobb dzsámija. |
Az első kapun áthaladva bejutottunk a mecset gyönyörű pihenőkertjébe, ahonnan hosszú percekig csodáltuk a fenséges kilátást. Előttünk az Aranyszarv-öböl, kicsit jobbra a Boszporusz, alattunk pedig a forgalmas Eminönü kikötő. Velünk szemben, az öböl túlpartján a Galata torony emelkedett ki az újváros házainak erdejéből. Az isztambuli Beyoglu városrész 19. században épült zsúfolt utcái, szinte egymásra támaszkodó emeletes házainak látszólagos összevisszasága, a járművek dudálása, vagyis a lüktető belvárosi élet jellegzetes kép- és hanghatásai jutottak el hozzánk. Amint kigyönyörködtük magunkat, sietve elindultunk a mecset bejárata felé, mert tudtuk, hogy hamarosan bezárják a közeledő imaidő miatt.
 |
| Kötelező a kendőviselet a nők számára |
Miután a bejáratnál előírás szerint megszabadultunk a lábbelinktől, én pedig feltettem a fejemre a kendőt, beléphettünk. A lélegzetünk is elakadt a belső tér láttán. A kupolákon át szinte ömlött be a napfény, a padlózatot vastag, puha szőnyeg borította, a falak díszítése pedig nem hivalkodó, mégis gyönyörű. Szerencsére ezt a dzsámit teljes pompájában láthattuk, nem állt felújítás alatt. Szívesen maradtunk volna tovább is, mert a puha szőnyegen ülve ideális pihenési lehetőség adódott, de át kellett adnunk a terepet a muszlim hívőknek, hogy zavartalanul imádkozhassanak.
A dzsámi kertjének egy elkerített részében található Szulejmán és családja végső nyughelye, és egy pici temető is körülveszi a türbéket. Itt valószínűleg a szultáni családhoz legközelebb álló rokonokat, főembereket temették el, bár a török fejfákra vésett arab írást nem tudtuk elolvasni. Nagy várakozással indultam a kör alakú türbék felé, de csalódottan vettem tudomásul, hogy zárva vannak. Egy nyitott ablakon át sikerült bekukucskálnom, így legalább messziről megláthattam Szulejmán, Mihrimah és Hürrem letakart koporsóját.
Nem részletezem a bonyodalmakat, a lényeg, hogy taxival jutottunk el a kikötőbe, és utolsóként ugrottunk fel a hajóra. A két fedélzeten kb. 250-250 vendég ült a megterített asztalok mellett, nekünk a leghátsó asztalnál jutott hely. Hiába reklamáltam, hogy nekünk ablak melletti üléseket ígértek a műsorhoz közel, azok a helyek már foglaltak voltak. Ahogy az este indult, úgy is folytatódott. Huszadrangú műsor, ripacskodó műsorvezető, minősíthetetlen vacsora, csillagászati áron kínált fotóalbum a rólunk készült fényképekkel, borravalóért szemérmetlenül tolakodó hastáncosnő, a beszélgetést lehetetlenné tevő hangszóró a fejünk fölött. Eközben alig láttunk valamit a gyönyörűen kivilágított épületekből a Boszporusz partján, pedig az éjszakai Isztambul látványa lenyűgöző! Éjfél után vittek vissza bennünket a szállodánkba, de addigra már olyan dühösek voltunk a fölöslegesen kidobott pénzünk és a kritikán aluli szolgáltatás miatt, hogy még sokáig beszélgettünk a külföldi turisták pénzének lenyúlásának módozatairól. A vacsorahajó szervezői ezt magas fokon űzik, és szomorú, hogy csak utólag találtam rá azokra a visszajelzésekre, amikben a hozzánk hasonló „élményekben” részesülők óva intenek az ilyesfajta programoktól. Igen, ez is Isztambul!
Felvirradt a hazautazásunkat megelőző utolsó napunk. Mivel másnap korán el kellett hagynunk a hotelt, megkértem a recepcióst, hogy reggel valamilyen előre csomagolt elemózsiát kaphassunk, mivel a reggelizés hivatalos kezdete előtt indulunk. Rábólintott, így ezt a problémát is kipipáltam gondolatban. A fiúk nem akartak több dzsámit látni, ezért úgy határoztunk, hogy a bazárban megvesszük az ajándékokat, illetve saját magunk számára is beszerzünk egy-két emléktárgyat. A táskáinkba baklavás dobozok, lokrum, fűszerek, kávé, török éjjeli lámpák kerültek. Még szerencse, hogy Dávid egy új kisbőrönddel, én egy kézitáskával egészítettem ki a pakolási lehetőségeinket, mert ezek nélkül nehezen tudtunk volna közlekedni a kezünkben tartott szatyrokkal. Mire mindent megvettünk, addigra kora délutánba hajlott az idő. Még utoljára megvendégeltük magunkat egy pitába csavart kebabbal a kikötőben, egy másikat pedig elvittünk magunkkal vacsorára. Elégedetten tértünk vissza a szobánkba, ahol elkezdtük a csomagolást a másnapi utazásra.
Nekem még hátra volt egy különleges program: a török fürdő. A családomtól kaptam születésnapomra a lehetőséget, hogy kipróbálhassam, milyen élmény egy igazi török fürdőben tisztálkodni. Még itthon kinéztem magamnak az egyik legrégebben működő fürdőt, időpontot foglaltam, és kiválasztottam az „Isztambuli álom” nevű csomagot. Alaposan felkészültem arra, mi fog történni, hogyan kell viselkednem, mit kell tennem, hogy ne érezzem kínosan magam, mialatt „lecsutakolnak”. Feri és Dávid az ejtőzést és szundikálást választotta a hozzávetőleg árnyas szállodai szobában, én pedig elindultam a nagy kaland felé. Be kell vallanom, izgultam!
Elöljáróban tisztáznom kell, hogy a török gőzfürdő (hamam) merőben más, mint a medencés fürdő (ilidzsa). A fürdés egy rituálé, aminek szigorú szabályrendszere volt a múltban. Az iszlám kultúra hagyományai szerint tisztálkodás közben a fürdők látogatói nem csupán a szemükkel, hanem valamennyi érzékszervükkel megtapasztalhatták a felfrissülést, az újjászületést, magát az isteni harmóniát. A fürdők kupolái az égboltot szimbolizálták, a fürdőhelyiségek pedig az évszakokat: a legmelegebb helyiség a telet, a langyos az őszt, a hideg a nyarat, a pihenő helyiség pedig a felüdülést hozó tavaszt juttatta a fürdőzők eszébe.
A hagyományos hamamok építésében a helyiségek sorrendjének is megvoltak a szabályai. A gőzfürdők bejáratánál volt az öltözőterem. Innen az átmeneti helyiségekbe juthattak a fürdőzők, ahol a falak mentén található alacsony padkákon ülve falikutakból kis kőmedencékbe csorgó vízzel locsolhatták magukat. A hamamok harmadik fő helyisége a forró fürdőterem, aminek közepén nem vízzel teli medence volt, hanem egy nagy márványlap, a „köldökkő”, a masszázs helye. A forró fürdőterem fala mentén kis mosdómedencék sorakoztak, ezekből locsolgatták a teremben lévő vendégek a gőztől felhevült tagjaikat.
 |
| Ők mind a fürdő vendégei voltak már |
 |
| A fürdő bejárata |
Nos, ennyi tudással felvértezve indultam el életem talán legkülönlegesebb élménye felé. Nem kellett messzire mennem szerencsére, így kb. 10 perc múlva dobogó szívvel álltam meg a fürdő épülete előtt. A bejárathoz vezető folyosó falára kitett fényképeken a leghíresebb hollywood-i sztárok, ismert politikusok, sportolók, uralkodók mosolyognak a látogatókra, ők mindnyájan a fürdő vendégei voltak már valamikor.
 |
| Itt vártam Aysára, miután elintéztük a formaságokat |
A főbejárat egy kupolás, körgalériás terembe nyílt, közepén szökőkút csobogott. Az ajtóval szemben elegáns egyenruhát viselő recepciósok üdvözöltek kedvesen, hibátlan angolsággal. Miután a formaságokat elintéztük, leültem egy bársonnyal bevont kanapéra, és megvártam a hozzám rendelt fürdősnőt, Aysát. Amint előkészítette az öltözőmet, kijött értem, és mutatta az utat a fürdő női szárnyába, én pedig követtem. A női pihenőszobában kíváncsian néztem körül. A fogadóteremhez hasonló méretű, kupolás helyiség volt, a közepén márványból készült szökőkút, körülötte kis asztaloknál fürdőlepedőbe burkolt nők teáztak, beszélgettek, közben valahonnan halk zene szólt. Oldalt ajtókkal zárható öltözők nyíltak. Az egyikre rámutatott Aysa, majd átmenetileg magamra hagyott.
A kis szobában pihenőágy, fésülködőasztal, hajszárító és egy nagy tükör alkotta a berendezést. Az ágyra már oda volt készítve az egyszer használatos fürdőpapucs, a pestemal (mindkét végén rojtozott anyag, a hónaljtól a comb közepéig fedi a testet, általában kockás pamut), ami az egyetlen „ruhadarab” a fürdőben, illetve egy szintén originált csomag dörzskesztyűvel, samponnal. Gyorsan megszabadultam a ruháimtól, becsavartam magam a pestemalba, majd kulccsal bezártam az öltöző ajtaját, és vártam Aysát. A következő helyiség, ahová betessékelt a vezetőm, a gőzkabin volt. Egy szürke márvánnyal borított, ülőpaddal ellátott kis oldalfülkét kell elképzelni, ahol 15 percig hagyják a vendéget izzadni, bár egy flakon hideg ásványvízzel pótolhattuk az elvesztett folyadékot.
Ketten ültünk a kabinban, majd egy harmadik nő is csatlakozott hozzánk. Ayse a kiszabott idő letelte után megjelent az ajtóban, átvezetett az úgynevezett átmeneti terembe, ahol a fali márványmedencéből több menetben öntött rám kellemes meleg vizet egy tálkával. Innen a forró fürdőterembe sétáltunk. A márványból kialakított terem nagy részét a középen álló, szintén szürke márvánnyal borított sokszögletű emelvény foglalta el, a köldökkő. Erre az utasítások szerint leterítettem a pestemalt, majd ráfeküdtem. Alattam kellemesen meleg volt a márvány. Aysa a dörzskesztyű segítségével elöl-hátul ledörzsölte a bőröm felületéről a gőzben felpuhult hámsejteket. Amint ezzel végzett, átsétáltunk az átmeneti terembe, ahol újra melegvizes lemosásban volt részem. Ezután következett a legérdekesebb és egyben legkellemesebb része a rituálénak.
A kis szobában pihenőágy, fésülködőasztal, hajszárító és egy nagy tükör alkotta a berendezést. Az ágyra már oda volt készítve az egyszer használatos fürdőpapucs, a pestemal (mindkét végén rojtozott anyag, a hónaljtól a comb közepéig fedi a testet, általában kockás pamut), ami az egyetlen „ruhadarab” a fürdőben, illetve egy szintén originált csomag dörzskesztyűvel, samponnal. Gyorsan megszabadultam a ruháimtól, becsavartam magam a pestemalba, majd kulccsal bezártam az öltöző ajtaját, és vártam Aysát. A következő helyiség, ahová betessékelt a vezetőm, a gőzkabin volt. Egy szürke márvánnyal borított, ülőpaddal ellátott kis oldalfülkét kell elképzelni, ahol 15 percig hagyják a vendéget izzadni, bár egy flakon hideg ásványvízzel pótolhattuk az elvesztett folyadékot.  |
| A női pihenőszoba |
Visszafeküdtem a márványasztalra, Aysa pedig egy hatalmas, nyitott zsákot jobbra-balra lengetett, és ezzel a mozdulattal rengeteg szappanhabot „varázsolt” a zsákba. Az egész tartalmat rám borította, és ettől úgy éreztem, mintha egy puha fészekbe pottyantam volna. A habot szakavatott mozdulatokkal masszírozta a bőrömbe, amikor elfogyott, újabb adagot készített.
 |
| A központi rész a köldökkővel |
A kellemesen meleg, hatalmas teremben csend honolt, csak a lecsapódott pára egy-egy csöppenését lehetett hallani néha. Tökéletes környezet az ellazuláshoz! A masszőrök némán dolgoztak, néha halk utasításokat adtak nekünk, de mindig mozdulatokkal kísérték a szavakat a jobb megértés kedvéért. Amikor Aysa végzett a habos masszázzsal, újra átkísért a fali medencéhez, de most le is ültetett, és megmosta a hajam. Ezután egy puha fürdőlepedőbe tekert, a hajamra törölközőt csavart, majd kikísért az öltözőterembe, és leültetett az egyik asztalkához. Perceken belül elém került egy pohár tea, gyümölcslé, mellé néhány kocka lokrum. Mialatt elmajszoltam az édességet, megittam a folyadékot, meg is száradtam. Kinyitottam az öltözőmet, és visszavettem az utcai ruhámat. Búcsút intettem Aysának, aki már a következő vendég elé sietett.
Sokan megkérdezték itthon, hogy nem éreztem-e kínosan magam, amikor anyaszült meztelenül súrolták a bőröm, illetve masszírozás közben. Nos, én is ettől féltem a legjobban, de Aysa olyan természetességgel, tapintattal irányított, hogy elszállt minden kellemetlen érzésem. Tulajdonképpen ez a cél! A vendégnek valóban a mennyországban kell éreznie magát, hiszen ezért fizet. Itt mindenki a szultánoknak kijáró kényeztetésben részesül egy röpke órán keresztül! Csodálatos élmény volt számomra, és mindenkinek azt tudom javasolni, egyszer az életben próbálja ki, ha alkalma nyílik rá!
Felfrissülve, szinte új emberként léptem ki a fürdőből, és hirtelen úgy döntöttem, elsétálok a Gülhane parkba, amit az első nap már nem volt időnk megnézni. A Topkapi Saray hajdani magánkertje ma az isztambuliak kedvenc pihenőparkja. Nem mértem fel a terület nagyságát, így félúton kénytelen voltam elhagyni a sétányokat, mert elszaladt az idő. Az egyik kijáraton keresztül a Sirkeci pályaudvarhoz jutottam, ahol bementem a legpatinásabb cukrászdába, hogy a megmaradt pénzemen vegyek néhány baklavát.  |
| Pisztáciás baklava |
Tudtam, hogy sokra nem futja már, de a város legjobb és leghíresebb baklavájából néhány darabot meg kellett kóstolnunk! Boldogan siettem vissza a szállodába, ahol a fiúk már türelmetlenül vártak, hiszen borozni akartunk utolsó este a tetőteraszon.
Egy üveg bor és néhány baklava elég volt ahhoz, hogy az elmúlt napokon átélt kellemetlenségek ellenére élvezni tudjuk a Kék mecset mögött lebukó napot, a másik oldalon pedig a lassan feketébe öltöző víztükör hullámainak fodrozódását, a kigyúló esti fények szikrázó pontjait a távolban. Az utcáról felhallatszott a járókelők beszélgetése, az éttermekből pedig tányérok és evőeszközök csörgését hozta a szél. A teraszon az egyik grúz hölgy (ketten voltak) éppen a másnapi reggelit készítette, közben oroszul beszélgetett Ferivel. Sok, számunkra eddig ismeretlen információt, egy-két szomorú tényt is megosztott velünk az országáról, a körülményeiről. Később elmondta, hogy a főnök nem engedélyezte a csomagolt reggelink elkészítését, csupán néhány szelet vajaskenyeret adhat nekünk. Megegyeztünk, hogy az üvegtárolóban hagyja a kenyereket, reggel megtaláljuk. Az utolsó éjszakánkat töltöttük Isztambulban.
Reggel első dolgom volt, hogy felmenjek a reggelinkért, de a vajaskenyér nem került elő. Már itt is átvertek minket? Ahogy jobban körülnéztem, az egyik asztalon kenyérmorzsákat találtam. Szóval valaki pofátlanul megette a reggelinket! Más nem lehetett, csak az éjszakai portás. Számon kérni nem volt értelme, úgyis letagadta volna. Mind a hárman találtunk valami maradék édességet a táskánkban, így indultunk a repülőtérre.
Néhány óra múlva Isztambul és a Boszporusz már csak egy halvány kék foltként sejlett fel a láthatáron, ahogy a repülőnk egyre magasabbra emelkedett velünk. Az élmények még frissek voltak, mi pedig éhesek, így nem csoda, hogy a repülőgépen ülve nagyon vágytunk már haza. Budapestet megpillantva mindennél erősebben éreztük: mindenütt jó, de a legjobb itthon!
Azóta persze csitultak az érzelmeink, és a bosszantó dolgokon most már jókat nevetünk. A szép emlékek elfeledtetik a kellemetlenségeket, így az idő távlatából Isztambulnak csak az egyik, mégpedig a csodálatos arcára gondolunk!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése