Srí Lanka, avagy az Indiai-óceán gyönygyszeme 1. rész

„Ha aranyszínű strandokról, lélegzetelállító hullámokról, ködben úszó hegyekről, csoportokban fürdő elefántokról, lopakodó leopárdokról, fenséges múltról, illatos teáról és meleg mosolyról hallunk, biztosak lehetünk benne, hogy Srí Lankáról van szó. 

A kis sziget titka a sokszínűség, a mosoly és a vendégszeretet. Kulturális és természeti vonzereje mellett kiemelkedő jelentőséggel bírnak a különleges ételek, az egzotikus gyümölcsök, a kitűnő édességek és az ayurvedikus gyógyászat. Sok különböző vallású ember él békében egymás mellett a szigeten, így az élet Srí Lankán nem lehet egyhangú! Ünnepségek sora követi egymást egész évben, de ezen kívül is naponta látunk, tapasztalunk valamit, ami boldoggá tesz, elgondolkodtat, mosolyra késztet.” – áll az egyik utazási iroda szórólapján.

Kisiskolások Matale-ban

 A fenti sorok igaz voltáról 2013-ban meggyőződtem, amikor első ízben jártam ezen a sokszínű, varázslatos szigeten. Mint oly sok világutazót, engem is rabul ejtett a hajdani Ceylon különleges bája, de legfőképp lakóinak semmihez sem hasonlítható egyénisége, életmódja. 

Egyszerűség, közvetlenség, becsületesség a legfőbb jellemvonásuk, ami az európai ember számára hihetetlennek, valószerűtlennek tűnhet. 

Nem csoda hát, hogy örömmel mondtam igent egy rokoni, baráti társaság ötletére, hogy szervezzek meg egy körutazást Srí Lankára. Az előkészület ideje alatt újabb "kalandorok" csatlakoztak hozzánk, a létszám a duplájára nőtt. Velem együtt 30 fő vágott neki a hatalmas útnak. 

Az indulás előtti hónapokban többször összejöttünk, hogy alaposan felkészüljünk a világ másik végén töltendő két hétre. Igyekeztem tanácsokat adni a bőröndök tartalmát illetően, mert alig akadt rajtam kívül olyan utastárs, aki járt már a Távol-Keleten. A párás forróság és az erős napsugárzás igazi kihívást jelent a mérsékelt éghajlathoz szokott turistáknak. Összegyűjtöttem azokat az érdekesnek tűnő információkat is az országról, amiket fontosnak tartottam megosztani a csapattal még az utazás előtt. Íme, néhány példa:

• A szigetet az alakja miatt „India könnycseppjének” és az „Indiai-óceán gyöngyszemének” is nevezik. Emellett gyakran hívják a „Mosolygó emberek szigetének” is. A jelenlegi hivatalos neve először egy szanszkrit nyelvű feljegyzésben bukkan fel, itt a Sri Lanka „fénylő sziget”-et jelentett.
• A sziget területe ma kb. ötöde, mint 3000 évvel ezelőtt, akkor a Maldív-szigetek is Srí Lankához tartoztak. Földrengések és hatalmas szökőárak miatt csökkent a terület nagysága. A NASA felvételein jól láthatók azok a mészkőzátonyok (Adam-híd), amelyeken egykor át lehetett kelni Indiából a szigetre (kb. 28 km).

• Srí Lanka a világ egyik legrégibb zászlaját mondhatja a magáénak. Az egyetlen olyan zászló a világon, amely vallási csoportokat jelképez: az oroszlános mező  sárga kerete és a Peepal fügefa négy levele (Buddha szent fája) a buddhizmust, a zöld sáv a muszlim, míg a sáfrányszínű sáv a hindukat jelképezi. A sárga keret az ország lakosainak összetartozását, a bordó háttér a szingaléz népcsoportot szimbolizálja A négy levél a buddhista vallás négy erényét szimbolizálja: kedvesség, barátságosság, boldogság, nyugodtság. Az oroszlán a sziget bátor szingaléz (jelentése: az oroszlán vére) őslakosainak, a Kastane kard a sziget függetlenségének a jelképe.

• Ha bárhová belépünk, szívesen veszik a helyi köszönést: „Ayubowan!” (kiejtés: áju bóvan). Jelentése: „Legyen hosszú és egészséges az életed!”, s ilyenkor összetesszük magunk előtt a kezünket, mintha imádkoznánk, enyhén meghajlunk. Sri Lankán ez nemcsak köszönés, hanem egyben jókívánság, néma imádság a másik ember felé. A mosoly a köszönés része!

Előzetesen felvettem a kapcsolatot egy srí lanka-i utazási irodával, aminek a vezetője autóbuszt, idegenvezetőt és programtervezetet bocsátott a rendelkezésünkre. Egy számomra szokatlan kéréssel is megkeresett: tudnának-e a csoport tagjai ajándékot vinni az ottani rászoruló gyerekeknek, mert a szülők nem tudják megvenni az alapvető felszerelési cikkeket sem az iskolakezdéshez. Természetesen teljes egyetértésben igent mondtunk. Megkaptuk a gyerekek nevét, életkorát, fényképét, így elkezdtük gyűjtögetni az ajándékokat. Iskolaszerek, játékok, ruhák kerültek a bőröndjeinkbe, mindenki személyre szabottan pakolt az általa kiválasztott kislánynak vagy kisfiúnak. Óriási izgalommal készültünk a 14 napos útra!

A térképen is tanulmányoztuk az útvonalunkat. A majdnem 14 órás repülőút célállomása Colombo volt, a Sirimavo Bandaranaike Nemzetközi Repülőtér. A repülőtér névadóját 1960-ban a világ első női miniszterelnökévé választották, majd 2000-ig összesen három ciklusban szavaztak neki bizalmat.

Elérkezett a nagy nap! Félelemmel fűszerezett izgalom lett úrrá mindenkin, és idegesen ellenőriztük át a csomagjaink tartalmát, mielőtt végleg lezártuk a bőröndöket.  

A sógornőmmel  igyekeztünk a lehető leghamarabb megérkezni a repülőtérre, mégsem mi voltunk az elsők. Lassanként befutottak a többiek is, és nagyon jó érzés volt őket ismerősként üdvözölni, hiszen legalább egyszer már mindenkivel találkoztam az elmúlt hónapok során. Tudtam, hogy egy jó kis csapat verbuválódott össze erre az útra, de akkor még nem sejtettem, mennyire jó lesz velük együtt megélni a ránk váró kalandokat! 

Elköszöntünk a családtagjainktól, és néhány perc múlva már a biztonsági vizsgálatot végző repülőtéri alkalmazottak mindent látó „szeme” előtt sorakoztunk. 

A gépünk hamarosan felszállt, és magunk mögött hagytuk kis hazánk ismerős tájait. Nem sokáig kísérhettük a szemünkkel az alattunk váltakozó hegyeket, szántóföldeket, mert a Turkish Airlines kiváló vendéglátásának első felvonása máris elkezdődött. A még meleg szendvics mellé sütemény is járt, no és mindenféle finom innivaló, amiből ki-ki az ízlése és a szomjúsága szerint kérhetett. Gyorsan eltelt a 2 órás repülőút, máris ereszkedni kezdtünk, majd leszálltunk az isztambuli Atatürk Repülőtéren.

Az éjszakai Isztambul

A két óra átszállási idő nem sok nézelődést engedett, mert a kapuk iszonyatosan messze helyezkedtek el a központi épülettől. A 20 perces sétánkat persze meg-megszakítottuk, hogy teszteljük a kóstolóként kirakott Turkish Delight nevű édesség mindegyik fajtáját, aztán az üres tányérokat hátrahagyva vásárlás nélkül továbbálltunk! Biztosan örültek nekünk az eladók!

A második gépünk már egy igazi monstrum volt, egy A330-300 típusú légibusz. Sajnos nem kaptunk egymás mellé szóló ülőhelyeket, így kicsit aggódva vártuk a 10 órás utat. 

A gépen utazó sokféle nemzetiségű utas egyetlen dologban hasonlított: a körülményekhez képest kellemesen akarta eltölteni a maratoni repülőutat. Ki rögtön elaludt, ki a monitorra tapadva kizárta a külvilágot, mások olvastak vagy beszélgettek. 

Felszállás után nem sokkal következett a vacsora. Nagyon bőséges, ízletes menüvel kényeztetett bennünket a légitársaság, ami után kiosztották a zavartalan alvást segítő csomagot, benne papucs, zokni, maszk és füldugó. A kispárnát és a plédet már beszálláskor az ülésen találtuk. Kb. 4 óra hosszára sötétbe borult a fedélzet, és mindenki megpróbált pihenni egy kicsit. Az alvásidő lejárta után azonnal elindultak a légikísérők az ételes kocsival, hogy a még ki sem ürült gyomrunkat egy komplett meleg reggelivel töltsük újra tele. Az utolsó nyelet kávé még le sem szaladt a torkunkon, máris ereszkedni kezdtünk, hogy egy rövid időre megszakítsuk utunkat a Maldív-szigeteken. 

Sajnos nem szállhattunk ki a gépből, így megpróbáltuk beszélgetéssel elütni az egy órát, mialatt a célközönség ki- és beszállt. Már csak egy 70 perces repülést kellett kibírnunk, mielőtt elhagyhattuk az igencsak szűknek és kényelmetlennek érzett üléseinket, ahol közel 10 órát töltöttünk már el. Az izgalom a tetőfokára hágott, amikor kirajzolódott alattunk Sri Lanka partvonala, majd lejjebb érve az összefüggő zöld szőnyegről kiderült: pálmafákból és banánfákból álló ültetvények fölött suhanunk el.

A repülőtéri szokásos hercehurca itt még bonyolultabb volt, hiszen elektronikus vízummal rendelkeztünk ugyan, de ennek fizikai mását csak egy nyomtatvány kitöltését követően, szigorú arckifejezés kíséretében pecsételte be a bevándorlási tisztviselő. Fáradtan, de annál nagyobb várakozással indultunk a kijárat felé. A névvel ellátott táblát a kezükben szorongató képviselők hada tülekedett a kordonként kihúzott kötél mögött. Én fel sem fedeztem a ránk váró Asoka-t (egy 50 körüli férfi), de a segítségemre siető csoportom egyik szemfüles tagja kiszúrta a tömegben a számomra láthatatlan névtáblát. Fellélegezhettem, már talán sínen vagyunk.

A bőröndjeinket két fiatalember lelkesen bepakolta a 37 személyes, emelt szintű buszunk csomagterébe, mialatt meg voltam győződve arról, hogy ők valamilyen hordárok. Gyorsan adtam nekik borravalót, ám beszállás után meglepődve láttam, hogy az egyik beül a busz volánja mögé, a másik pedig mellé telepszik egy műanyag székre. Asoka rögtön elfoglalta az első ülést mellettem, így szegény sógornőm egészen hátra került tőlem. Igaz, hogy legalább egyedül birtokolhatott két ülést, ami némi kárpótlást nyújtott neki a panorámás hely elvesztéséért. Lehet, hogy ő járt jobban, mert nem látta a busz előtt zajló eseményeket.

Aki még nem vett részt srí lanka-i közlekedésben, annak fogalma sincs, milyen érzés az előttünk lejátszódó úttesti kavalkádot átélni. Egyetlen kifejezéssel lehet leírni a látványt: a totális káosz. A legfőbb szabály, hogy egyáltalán nincs szabály! A buszunk elé kanyarodó autók, buszok, teherautók, a kivágódó motorosok, tuk-tukok, kiugró gyalogosok, kutyák, macskák, sétáló tehenek váratlanul fel-felbukkanó egyvelege próbára tette az európai közlekedési morálhoz szokott idegrendszerünket. A sofőrünk minden esetben biztos kézzel és nyugodt derűvel vezette ki a járművünket a katasztrófa felé száguldó helyzetekből, de nekünk nagyon jól jött volna egy-két szem Valeriana Relax, ha nem a bőröndünk mélyén pihent volna. 

Épségben eljutottunk az első szállásunkra, ahol rögtön finom vacsorát is kaptunk. A ’svédasztalos’ vacsora azt jelentette, hogy az udvaron megfőzött ételeket a lábasból szedhettük ki magunknak, majd az éttermi asztalokhoz leülve fogyaszthattuk el. Kicsit féltem, hogy nem lesz népszerű a fogások idegen ízvilága a magyaros ételekhez szokott utastársaknak, de mindenki maximálisan elégedett volt a vacsorával. Három helybéli zenészt is összeverbuváltak a szórakoztatásunkra, de a megígért folklór helyett Beatles- és Abba- slágereket hallgattunk.

Végre aludni tértünk, ami a hosszú és fárasztó utazás után mindenkinek megváltás volt a légkondicionált vagy ventillátoros szobákban. Az éjszakai hőmérséklet kb. 27 Celsius fokra csökkent, de a magas páratartalom miatt 30-32 foknak éreztük.

A reggeli finom és bőséges volt, tipikus helyi alapanyagokból: gyümölcs (citromos ízű, apró banán, mangó, ananász, papaya, görögdinnye, csillaggyümölcs), zöldséges omlett, pirítós, vaj, lekvár, csípős virsli, gyümölcslé, kávé és tea. A kora délelőtti párás melegben újra bevarázsolták a bőröndjeinket a buszba, majd megkezdtük a körutazásunk első, izgalmakkal teli napját. 

Az első megállónk Negombo-ban, az egykori halászfaluban volt, ami Colombo tengerparti üdülőnegyedévé nőtte ki magát. A brit gyarmatosítók által kiépített parti sugárút mentén elegáns szállodák, éttermek, kaszinók hívogatják a világ minden tájáról érkező turistákat, akik srí lanka-i körutazásuk elején vagy a végén szívesen töltenek itt egy-két napot. A repülőtér közelsége és az Indiai-óceán türkizkék vize nagyon csábító. Miután busszal végiggurultunk a Beach Road-on, pár percre megálltunk a parton, hogy mindenki belekóstolhasson a tengerpart hangulatába, bokáig belegázolhasson a partot nyaldosó hullámokba. A buszra történő felszállás előtt a sofőr és segítője mindenkinek gondosan lesepregette a papucsáról és a lábáról a homokot, amin jót derültünk, de belegondolva, teljesen praktikus és hasznos szolgáltatás volt.

A következő kiszállás a buszból a halpiacnál történt. Az orrfacsaró bűz már az első kinti levegővételnél visszahőkölésre késztetett mindenkit, de hősiesen belevetettük magunkat a halászok, halárusok, vásárlók és persze az eladásra kínált, illetve a homokra kiterített, szárításra ítélt apró halacskák végeláthatatlan egyvelegébe. 

Kattogtak a fényképezőgépek, amint a parton frissen kifogott halak és rákok „feldolgozásának” szemtanúi lehettünk. Nem tudtam eldönteni, hogy a halakat sajnáljam jobban, amiket barbár módon fosztottak meg az életüktől, vagy a munkásokat, akik egy kifeszített ponyva alatt, elviselhetetlen melegben és bűzben dolgoztak reggeltől estig.

Negombo-t elhagyva, délután elindultunk a sziget belseje felé. 31 kisgyerek várt ránk egy erdő közepén épült ház udvarán, nekik vittünk ajándékokat itthonról. 

A kinti szervezőnk házánál gyülekeztek a szüleikkel együtt, és türelmesen várták a megérkezésünket. Nagyon megható találkozás volt mindnyájunk számára! Virágfüzérrel fogadtak bennünket, majd olyan megilletődve vették át az ajándékokat, mintha attól féltek volna, hogy elrepül a kezükből. Csak szorongatták a csomagokat, úgy kellett bátorítani őket, hogy bontsák ki nyugodtan az ajándékaikat. 

Miután kicsit felengedett a feszültség, mindenki megpróbált a saját megajándékozott gyerekével és a hozzátartozójával „beszélgetni” egy pár percig. Gyorsan telt az idő, egy-kettőre búcsút kellett intenünk a vendéglátóinknak. Várt ránk Sigiriya, a következő nap programjainak helyszíne.

A szállásunk egy alig megközelíthető üdülőtelep volt, de a poros földúton gyalog megtett száz méteres séta után igazi kis Kánaán tárult a szemünk elé. 

Tágas szobák, tiszta fürdőszobák, úszómedence, finom vacsora várta az izzadságtól ragadós, a melegtől elgyötört testünket, üres gyomrunkat. Kellemesen felélénkültünk a medence friss vizében, és izgatott várakozással tekintettünk a másnapi program elébe, hiszen utunk legnagyobb próbatétele várt ránk: a Sigiriya Oroszlán-szikla. Ez igazi kihívás volt számunkra, hiszen 1202 lépcsőfok megmászásával kellett legyőznünk a gravitációt, hogy feljussunk a 200 méter magas gránitszikla tetejére. Kihagyni nem lehetett, hiszen az UNESCO Világörökség részeként ez a helyszín Srí Lanka legnépszerűbb látványossága!

Aznap a lehető legkorábbi időpontra kértük a reggelinket, hogy még elviselhető hőmérsékleti körülmények között kezdhessünk neki a szikla meghódításának. A valaha királyi palotaként működő fellegvárat hatalmas kiterjedésű, gyönyörűen kialakított kertek, szökőkutak, úszómedencék vették körül, amelyek hihetetlen mérnöki tervezéssel hasznosították a szikla tetején összegyűjtött és levezetett monszuneső erejét, nyomását. A szökőkutak, a király 500 ágyasa számára kialakított fürdőmedencék, a meredek falú gránitszikla tetején felépített, minden kényelemmel ellátott, ugyanakkor bevehetetlen királyi palota a maga korában páratlan építészeti remekmű volt, de még a XXI. század látogatóit is ámulatba ejti. Miután a helyi kísérőnk megismertetett a palota kertjének részeivel, egyre közeledtünk a félelmetes sziklafalhoz.

A lépcsők alján kéretlen segítők ajánlkoztak, természetesen némi borravaló reményében, hogy a korosabb turistákat kézen vagy karon fogva felsegítik a néha valóban magas, csúszós lépcsőkön. Nekiveselkedtünk a sziklafal külső részén felfelé vezető, szerencsére a délelőtti órákban árnyékos lépcsősornak. Egy-egy szakasz megtétele után megálltunk, hogy nagyjából visszanyerjük a normális légvételhez szükséges tüdőkapacitásunkat. A ruhánkból facsarni lehetett a vizet, de a sziklafal egyre emelkedő szintjein már jótékony szellő segítette elviselhetőbbé tenni a megpróbáltatásainkat.

 2013-ban még nem volt tilos a fényképezés

Az út első harmadánál egy barlangszerű bemélyedés falán 1500 éves, színes freskókban gyönyörködhettünk. A fényképezési tilalmat annyira szigorúan betartatják, hogy odaérkezésünkkor éppen egy turista útlevelét vették el, mert fényképezett, és azonnal ki is utasították az országból.

Ahogy tovább kapaszkodtunk a meredek lépcsőkön, a tükörfalhoz érkeztünk. Ez egy speciális anyaggal bevont külső fal a szikla oldalára építve. A bevonatát mészkőből, kókuszvirágból nyert mézből és tojásfehérjéből készítették. A különleges összetétel még ma is tükörsima felületet képez, bár az idő vasfoga és a turisták hegyes szerszámokkal belevésett emlékiratai sajnos sok kárt okoztak. Ma már szigorúan őrzik ezt is, esélye sincs senkinek hozzányúlni a falhoz. A bevonat készítésének valószínűsíthető célja a napsugarak visszatükrözése lehetett, ennek segítségével juttattak fényt a szikla belsejébe vájt sötét helyiségekbe.

Utunk kétharmadának végén eljutottunk az Oroszlánkapuhoz, ami tulajdonképpen a királyi fellegvár hajdani impozáns bejárata volt. Egy, a sziklából kifaragott fekvő oroszlán hatalmas mancsai között megpróbáltuk elképzelni a hajdani kaput, ahol az oroszlán kitátott szájába vezető úton juthatott be a korabeli látogató a királyi palota épületeibe. A Sigiriya-szikla neve is ezt jelenti szingaléz nyelven: az oroszlán torka. Az akkori bejutás feltehetően az oroszlán „torkában” kiépített belső lépcsősoron volt lehetséges, de nekünk meg kellett elégednünk az utolsó, talán legmeredekebben emelkedő fémből készült keskeny lépcsősorral a fal külső részén.

Felvonszoltuk magunkat a győzelemhez vezető utolsó lépcsőkön, és az olimpiai aranyérmesek diadalához hasonló érzésekkel néztünk körül a „világ tetején”. Megcsináltuk! Már el is felejtettük a sajgó izmainkat, az égő talpunkat, amint megláttuk az alattunk elterülő dzsungel zöld szőnyegét, a távolban emelkedő hegyeket és az alattunk nyüzsgő, hangyányi embereket. Leírhatatlan élmény volt! Csodálattal adóztunk a hajdani építőmesterek szaktudásának, amikor végigjártuk a hajdani fellegvárból megmaradt épületek, úszómedencék és függőkertek romjait. Vajon hány emberéletet követelt a 7 évig tartó építkezés? Hogy voltak képesek felvinni a rengeteg építőanyagot, amikor számunkra a saját testünk felcipelése is emberfeletti megpróbáltatásnak tűnt? Sok-sok kérdés megfogalmazódott bennünk, de végül elengedtük őket, és élveztük a lélegzetelállító panorámát.

A lefelé mászás már gyorsabban ment, de ez is igénybe vette a lábizmainkat. A szikla aljáról feltekintve gondolatban megveregettük a saját vállunkat, hiszen egy nem mindennapi kihívást teljesítettünk! Fáradtan, de nagyon elégedetten ballagtunk vissza a buszunkhoz.

Rövid utazást követően elefánthátról szemlélhettük a világot egy nem túl hosszú séta során. A különleges élmény kihagyhatatlan az európai turisták számára, de az elefánt hátán eltöltött idő rövidsége csalódást okozott. A 25 dolláros részvételi díjért nagyon keveset kaptunk!

Nem jutott idő a szomorkodásra, mert máris előálltak a terepjárók, amik a Mirenniya Nemzeti Parkba vittek bennünket, hogy az esti iváshoz gyülekező vad elefántcsordákat megnézhessük.

Elég hosszú zötykölődés következett a parkban kanyargó kátyús földutakon, míg végül megpillanthattuk a békésen legelésző elefántokat egy tó partján. Nosza, kipattantunk az autókból, és megpróbáltuk a lehető legelőnyösebb fotókat elkészíteni magunkról a háttérben látható ormányosokkal.

Másnap reggel elindultunk, hogy újra hegyet másszunk, bár ez korántsem volt olyan magas, mint az előző napi helyszínünk. Dambullába mentünk, hogy ellátogassunk az UNESCO Világörökséghez tartozó sziklatemplomba. 

A nem túl meredek hegy aljában a dambullai Aranytemplom impozáns méretű, mintegy 30 méter magas, aranyszínű Buddha-szobra nézett szigorúan az alatta nyüzsgő emberekre, előtte egy szintén aranyra festett sztupa, azaz imahely kupolája kápráztatta el a szemünket. A hegymászás már kitűnően ment mindnyájunknak, csak a párás meleg tette próbára az erőnket. A nappali hőmérséklet rendszerint 30-31 fok körül mozog, de a magas páratartalom miatt 36-38 foknak éreztük.

A templom 5 szentélyét a sziklafalba vájták, mindegyik külön jelentéssel bír. Lenyűgözve álltunk a két óriási fekvő Buddha szobor előtt. Az egyikük – ahogy Asokától megtudtuk -, csak pihen, ezt a nyitott szemek és az egymáshoz képest pontosan egymás mellé tett lábfejek, lábujjak mutatják. Az utolsó szentélyt egyetlen, 15 méteres, fekvő halott Buddha szobor foglalja el. A halott Mestert ábrázoló test szemei félig zárva vannak, a gyomra üres (valószínűleg kiemelték a belső részeit), a nagy lábujjai pedig el vannak csúsztatva egymás mellett. A templom bejáratától nem messze egy több ezer éves kőtáblába vésve olvashatók a buddhizmus alapelvei gyönyörű szingaléz írásjelekkel. A nagy Mester követői nem csalnak, nem lopnak, nem hazudnak, semmilyen élőlényt nem bántanak, és békében, harmóniában élnek a világ minden teremtményével. Aki megszegi ezt a törvényt, az a következő életében majom, kutya vagy macska testében fog újjászületni. Félelmetes büntetés, ugye? Sajnos, ennek dacára találkoztunk olyan Buddha-követővel, akit nem riasztott el a sötét jövő!

A következő megállónk a dambullai gyümölcspiac volt. Hívogatóan kellették magukat a különböző zamatos gyümölcsök. Banán, mangó, ananász, mangosztán, rambutan, jackfruit, hogy csak a legismertebbeket említsem. Megvettem két duriánt, gondoltam, megkóstolják a többiek. Bár frissen felnyitva nem érezni az átható szagot, de talán a híre megelőzte a gyümölcsöt, és a csoport tagjai gyanakodva közelítettek a felkínált fehér húsú különlegességhez. Egyetlen bátor emberen kívül mindenki hagyma- és fokhagyma ízét vélte felfedezni a durián húsában, és egy falatnál többet senki sem volt hajlandó lenyelni belőle. Kettőnkre maradt a két gyümölcs, ezzel meg is oldódott az aznapi ebédünk.

A buszból búcsút intettünk Dambullának, hogy utunk következő városa, Kandy felé vegyük az irányt. Hirtelen lekanyarodtunk az útról, és egy fűszerkert szépen gondozott bejáratához gördült velünk a busz. 

Amint lekászálódtunk a lépcsőkön, a kert egyik magasan képzett idegenvezetője (a bemutatkozása szerint természetgyógyász orvos) kalauzolta a csoportot a gyógy- és fűszernövények útvesztőjében. Sok növény nevét már magyarul is tudta, ezért a fordításomra itt kevesebb szükség volt. Lendületesen elmagyarázta, melyik növény mire jó, milyen hatást lehet elérni a különféle keverékekkel. 

A szavait ingyenes próbakenegetésekkel támasztotta alá. Csábító volt egyik-másik kence, hiszen a vezetőnk szerint évtizedekkel megfiatalodhatunk a használatukkal. Egy önként vállalkozó férfi utastársunk beleegyezett, hogy kipróbálják a szőrtelenítő krémet az alkarján. A többiek harsány biztatása mellett rákenték a fehér csodaszert, amit 10 perc múlva kellett lemosni. A szőr valóban eltűnt a bőréről, remélhetőleg most már újra növésben van!

 Nem kajszibarack, hanem szerecsendió (a magja)

Természetesen ezeknek a krémeknek semmiféle mellékhatása nincs, mert nem tartalmaznak kémiai adalékokat. Fogyasztó kapszulák, fejfájás elleni szerek, fogfehérítő paszta mellett körülbelül 30 féle betegségre való ellenszer sorakozott a bolt polcán, ahol a látogatásunkat zártuk. Akik megengedték, azok 5 perces „ingyenes” masszázst kaptak, amiért persze illett borravalót adni. Ennyit az ingyenes szolgáltatásokról! A boltban csillagászati árakon lehetett megvásárolni a fűszerkertben termesztett és feldolgozott növényekből készült termékeket. Legtöbben néhány csomag fűszerkeverékkel, fahéjjal és vanília-kivonattal távoztunk.    

Felszállás után fahéjtól illatozott a busz utastere, de nagyon kellemes volt.

Néhány perces idegtépő közúti szlalomozás után megálltunk Matale-ban, a híres hindu templomnál. Leszállás után elkezdtük kattogtatni a fényképezőgépeinket, hogy a gazdagon díszített, színes szobrocskákkal telezsúfolt tetőt minél több látószögből megörökíthessük. Hideg zuhanyként ért minket a szigorú, egyenruhába öltözött felügyelő figyelmeztetése, miszerint azért is jegyet kell vennünk, hogy a templomot kívülről lefényképezhessük. Ilyet még nem hallottunk ugyan, de a jegypénztárnál valóban árultak kinti és benti tartózkodásra szóló jegyeket. Megvettük a bentre szólót, 2 és félszer került többe, mint a kinti, viszont a jegyünket lobogtatva már kint sem szóltak ránk.

A nap végén még egy program várt ránk, a Fogtemplom Kandyben. Bár már kigyúltak az esti fények, a templom fél nyolcig várta a látogatókat. A csoport tagjai sorban átjutottak a biztonsági ellenőrzésen, de nekem nem találták elég hosszúnak a térdnadrágomat, így kitessékeltek a kapuból, mert csak a vállamat borította kendő. A kitoloncolás nem érintett mélyen, mert már az előző utazásunk során bebarangoltam a hatalmas épületegyüttest. Az egyik utastársunk ugyanúgy járt, mint én, ezért aztán gyorsan a derekára kötöttem a feleslegessé vált sarongomat, és ilyen módon, alul-felül lepelbe bugyolálva beléphetett Buddha szent fogának szentélyébe. 

Amíg a csoport bent próbált mindent megtalálni a hatalmas épület labirintusaiban, addig mi Asoka-val a bejáratnál átbeszéltük a másnapi programokat. A templom mellett most is megcsodáltam a gyönyörű lótuszokat.

Miután sikerült kiterelni és összegyűjteni a csoport minden tagját, a buszunkkal életveszélyesen szűk utcákon, parkoló autók között araszolva próbáltuk elérni a hegyoldalban található szállodánkat. Aznap este sem kellett álomba ringatni egyikünket sem.

Srí Lanka, avagy az Indiai-óceán gyöngyszeme 2. rész

Másnap ismét egy programokkal teli napra ébredtünk. A kiadós reggeli után buszra szálltunk, majd átvergődtünk Kandy reggeli csúcsforgalmán. A város másik végében megálltunk az errefelé úton-útfélen felbukkanó ékszerkészítő műhelyek egyikénél. Elegáns, légkondicionált épületbe léptünk, ahol először egy rövid videófilm ismertetett meg bennünket a drágakövek bányászatának módjával, a kitermelés utáni válogatás szempontjaival. Srí Lanka a világ vezető zafír-lelőhelye, és az itt talált drágakövek kiemelkedő minőségűek.

Mintegy 75 fajtát bányásznak a szigeten, ezek közül a legszebbek a kék zafír (Royal Blue Sapphire), a (vérszínű) rubin (Pigeon Blood Red), a sárga zafír, a Padparasha nevű narancsos-rózsaszín zafír, aminek a neve szingaléz nyelven a trópusi lenyugvó nap színét jelenti.

A korund nevű ásványt tartalmazó szikladarabok szinte biztosan tartalmaznak drágaköveket, így a bányászat azokon a helyeken kezdődik, ahol a kőzetből a korund vagy a gránit kimutatható. Nem kell mélyre ásniuk, hiszen az ásványi kőzet már a földfelszín alatti 4-15 méteres mélységből kitermelhető. A bányászat megkezdése előtt elhívnak egy szerzetest, és együtt fohászkodnak az égiekhez a sikeres kitermelésért. Ezután kezdenek a bányajárat kiásásához. Teljesen kézi erővel dolgoznak, a kitermelt földet, kavicsot az aranyásókhoz hasonlóan vízzel mossák át, majd szárítják, válogatják. A legutolsó napunkon mi is ellátogattunk egy ilyen bányába, így némi fogalmat alkothattunk ezeknek az embereknek a mindennapjairól. A 9 méteres mélységből kézi csörlővel húzták fel a kavicsos földet, majd egy kis medencében mosták át kosarakban. Az asztalra kiborított egyvelegben gyönyörű fehér és kék holdkövek ragyogtak. Az általunk meglátogatott falu az egyetlen kék holdkő-lelőhely az egész országban.

Visszatérve az ékszerkészítő műhelyben tett látogatásunkhoz, a vetítés után egy kis gyakorlati bemutató következett a különböző színű drágakövek tulajdonságairól, különös tekintettel az átlátszóságukra. A fényáteresztő képesség az egyik legfontosabb tulajdonság, ami alapján könnyen meg lehet különböztetni őket az olcsó hamisítványoktól. A fehér színű kristályok is gyönyörűek, de a gyémánttal nem szabad összetéveszteni őket. Srí Lankán nincs gyémánt.

A zafírok és egyéb drágakövek minőségét három tulajdonság alapján határozzák meg: a fényáteresztő képesség, a tisztaság és a keménység. A Srí Lankán bányászott drágakövek kiváló minőségűek! A keménységükre jellemző, hogy csak gyémántfejű szerszámmal csiszolhatók. A perzsa és arab kereskedők már a korai középkorban sokszor utaztak a szigetre a drágakövekért.

Miután megkaptuk az alapkiképzést, beléphettünk a műhelybe. Itt a drágaköveket számítógéppel megtervezett, különleges ékszerekbe ültetik, amik sárga- és fehéraranyból, az olcsóbbak ezüstből készülnek. Ügyes kezek csiszolják, polírozzák a köveket, hogy az ékszerbolt tárlóiban szikrázóan csillogva kápráztassák el a látogatókat. Természetesen önmagukban is vásárolhatunk köveket, hogy a saját országunkban készíttethessünk belőle ékszert.

Az ékszerboltból a szomszédos fafaragó műhelybe vezetett az utunk. A pácoláshoz használt anyagok félreismerhetetlen szaga megelőzte a látnivalókat. Az első helyszínen egy rövid, de rendkívül érdekes bemutatót láttunk a Srí Lankán kitermelt és felhasznált fafajtákról, a legkeményebbtől a legkönnyebbig. A legnehezebb, legkeményebb fa még a vízben is lesüllyed, ezért kizárólag szárazföldön használhatják fel, általában épületekhez vagy más, tartós használatra szánt tárgyakhoz. A legkönnyebb fafajtából készülnek a Srí Lankán használt színes, ősi maszkok.

A bemutatót tartó vezetőnk feje fölött láttuk a hatféle hagyományos maszkot, amelyeknek démonűző hatása van.    

A következő része a bemutatónak számunkra talán a legérdekesebb információval szolgált. Az egyik fafajtából dörzspapír segítségével port gyűjtött össze az előadónk, ezt forró vízzel összekeverte, majd különböző természetes anyagok hozzáadásával (pl. citromlé) más-más színt varázsolt elő ugyanabból a keverékből egymás után. Ezek a színek nem fakulnak ki az évek során, mint szintetikus társaik!

Ezután a bemutatóterembe vezetett az utunk, ahol igazi csodák vártak ránk! A mesterek kezei közül művészi kidolgozású bútorok, dísztárgyak kerültek ki, mi pedig nem győztük a fejünket kapkodni a séta közben. Az árak persze itt is csillagászatira rúgtak, de a látványért szerencsére nem kellett fizetnünk.

Miután beteltünk a gyönyörű fafaragások látványával, búcsút intettünk a fafaragóknak, hogy egy újabb mesterség titkaiban mélyedjünk el. Nem sokat kellett utaznunk, máris leszállhattunk a buszról egy hagyományos kelmefestő üzem előtt, amit ők batikoló műhelynek neveznek. 

A pici, alig pár asszonyt foglalkoztató műhely is felkészült a látogatók fogadására. A falon függő vásznakon azokat a lépéseket láttuk, ahogy kialakul a fehér anyagból a gyönyörű színes kelme. Az anyag színe nem fakul ki, bármennyit mossák, köszönhetően a természetes alapanyagú festékeknek.

Már elfáradtunk a sokféle mesterség fortélyainak elsajátításában, így jutalomként Asoka adott nekünk 2 óra szabadidőt. Elmehettünk egy sétára Kandy utcáin, megebédelhettünk, hiszen a délután még tartogatott egy érdekes programot.

Kandy az ország hegyvidéki tartományának a kapuja, egy nyüzsgő, sok európai vonással rendelkező nagyváros, amit kedvező fekvése, kellemes klímája és az évente, júliusban megrendezendő elefántünnep miatt rengeteg turista látogat meg. Sétánk során sokat bámészkodtunk az elegáns üzletek kirakatai előtt, ugyanakkor utcai árusoktól vásároltunk ruhaneműt, olcsó kifőzdében ebédeltünk.

A szállodánkba visszatérve lemostuk magunkról a port és az izzadtságot, mert készülnünk kellett a hagyományos srí lanka-i táncestre, amire a szállodánk szomszédságában található Kandy Lake Club fedett, de oldalfalak nélküli színháztermében került sor. Az első sorokba szóltak a jegyeink, így teljes közelségből csodálhattuk a táncosok elképesztően sokszínű műsorát. Az előadás végén átmentünk a szabadtéri lelátóra, a táncosok pedig parázson sétáltak a nézők legnagyobb elismerésétől kísérve.

Másnap, reggeli után a busz a Kandy külvárosában, Paradeniya-ban található Királyi Botanikus Kertbe vitt bennünket. A gyönyörűen megtervezett, számtalan ritka növénnyel beültetett botanikus kert a világ egyik legnagyobb orchidea-gyűjteményével büszkélkedhet, de bármerre is sétáltunk, ámulatba ejtő látvány tárult a szemünk elé. Gyümölcsevő denevérek csüngtek a fák ágain, és élénk csicsergéssel röpködtek a fejünk fölött. A nyílegyenes pálmafa-sugárutak, a világ legnagyobb kókuszdiót nevelő pálmája, a több méter átmérőjű faóriások, a „táncoló” fák és a színpompás virágágyak között szívesen eltöltöttünk volna akár egy egész napot is, de nem tehettük, hiszen várt ránk a híres Tea Country, vagyis Nuwara Eliya és egy, a finom ceyloni teát készítő teafeldolgozó üzem.

Az út egyre kanyargósabb lett, meredeken emelkedett a hegyoldalakon, és nemsokára zöld bársonyként terültek el körülöttünk a teaültetvények. Az első teacserjéket a XIX. század 60-as éveiben ültették a brit kolónia kereskedői, miután az addig termesztett kávéültetvények egy gombás levélbetegség következtében teljesen kipusztultak. Az új növény hamar sikeres lett.

Thomas Lipton, glasgow-i kereskedő is vásárolt néhány ültetvényt, hogy szerencsét próbáljon a szigeten, és megvalósítsa régi álmát: a kiváló minőségű, elérhető árú tea előállítását és világméretű kereskedelmét. 1890-ben teaültetvényeket vásárolt Ceylonban, majd elkezdte csomagolni és kiszállítani a saját teáját elsősorban az Egyesült Királyságba és az Egyesült Államokba, később a világ más országaiba is. 1893-ban megalapította a Thomas J Lipton Co. Vállalatot. 1898-ban Viktória királynő lovaggá ütötte a 48 éves, kivételes érdemekkel rendelkező Liptont. A Lipton tea ma a világ 150 országában listavezető teamárka, kiemelkedő minőségéből semmit sem veszített az elmúlt 130 év során.

A tea feldolgozásának módja az elmúlt majdnem másfél évszázad alatt semmit sem változott. A cserjéket folyamatosan szüretelik, mert csak a legfrissebb, legfeljebb 4 levélből álló hajtást szedhetik le. A legbelső levélnek még nem szabad kipöndörödni, mert ebből készül a fehér tea, angol nevén Silver Tea (ezüst tea), ami a világon a legdrágább fajtája a finom nedűnek. A többi friss levelet szárítják, összetörik, fermentálják, majd a fermentálás erőssége szerint osztályozzák. A zöld teát természetesen nem fermentálják. A szétválogatott teát erősségük szerint csomagolják.

A teaüzemekben csomagolt tea nagyon drága, viszont kiváló minőségű. Sajnos a kereskedelmi forgalomba kerülő teák nagy része keverék, vagyis a jó minőségűt összeöntik a gyenge minőségű levelekkel, és kémiai ízfokozókkal érik el a kívánt ízeket. Ezért tartalmaz sok csersavat az általunk fogyasztott teafajták zöme.

Az ingyenes kóstoló elfogyasztása és a feldolgozási folyamat megismerése után az út tovább kanyargott velünk Nuwara Eliya, a „kis Angliának” is nevezett városka felé. A táj a magasság miatt teljesen megváltozott, a pálma- és banánfákat feketefenyővel tarkított erdők váltották fel, a zöldségesek standjain hagymát, babot, paradicsomot, sárgarépát, káposztát láttunk. A meleg is mérséklődött, kb. 25 fokot mérhettünk, úgyhogy nagyon kellemesen éreztük magunkat.

Másnap késői kijelentkezést kértünk, mert nagyon ránk fért már egy kis pihenés. A szállásunk egy hegyoldalba épített, kétszemélyes villákból álló hotel volt, ahol a teraszról lélegzetelállító látvány tárult a szemünk elé. 

A reggeli pára feloszlása után a napfény megvilágította a szemközti hegyormokat, a zuhogó vízesések hangja pedig keveredett a közeli faluból felhallatszó gyönyörű szingaléz zenével. A nagyon bőséges, meleg fogásokból álló reggeli után mindnyájan a teraszon ülve bámészkodtunk, és élveztük az édes semmittevés minden örömét.

Délután 3 órakor vonatra szálltunk, hogy megtapasztaljuk a Nuwara Eliya-ból Ella-ba tartó vasúti útvonal híresen szép szakaszát. Nem csalódtunk! A vasúti kocsink ablakaiból szédítő mélységű völgyekre tekinthettünk le, máskor festői kis falvak házai előtt álló gyerekek integettek nekünk. A 60 km-es távolságot 2,5 óra alatt tette meg a vonatunk, de ezen nem csodálkoztunk, amikor néha visszanéztünk a hegyóriásokra, amiket le kellett győznie a mozdonyunknak.

Átzakatoltunk Srí Lanka legmagasabban épült vasútállomásán is, a neve Pattipola, a tengerszint fölötti magassága pedig 1891 m. 

Az este már Ellában ért bennünket, egy nagyon népszerű hegyvidéki városkában, ahol a gyönyörű természeti környezet miatt az év minden napján rengeteg turista fordul meg. A város neve szingaléz nyelven vízesést jelent, ami egyértelműen utal a magas hegyekből lezúduló, óriási vízhozamú zuhatagok nagy számára. Nem véletlen, hogy az ország energiatermelésének nagy részét vízierőművek szolgáltatják.

Reggel újabb kalandok felé indultunk. Még egy rövid sétát tettünk Ellában, aztán a városkával és a hegyekkel együtt búcsút mondtunk a kellemesen „hűvös” időjárásnak is. Kb. 170 km-es út állt előttünk, a következő célállomásunk a sziget déli részén található Tissamaharama volt, ahol másnap egy reggeli szafarit illesztettünk a programunkba.

Késő délután foglaltuk el a szállásunkat Tissamaharama-ban, ahol kiadós curry-vacsorával vártak bennünket. A korai lefekvés kötelező volt, mert reggel 5-kor (még sötétben) már a hotel előtt sorakoztak a terepjárók, amik az 5 órás szafarira vittek minket a Yala Nemzeti Parkba.

Mindenki a nagyvadakra hajtott, különösen a leopárdokra, elefántokra. Nekünk szerencsénk volt, kétszer is láttunk leopárdot, amint egy nyulat vitt a szájában. A másik csapat elefántot, a harmadik krokodilt kapott lencsevégre.

Délelőtt 10-re vittek vissza bennünket a szállodába. Gyors zuhany következett, majd elindultunk az utazás utolsó színhelyére, Unawatuna-ra, az Indiai-óceán partjára

Az utolsó három napot fürdéssel, pihenéssel töltöttük, próbáltuk teljesen kipihenni az eléggé szoros időbeosztású körutazás fáradalmait. Az Indiai-óceán partjától mindössze néhány méterre található kényelmes, szép szállodánk szobái kellemes hőmérséklettel és kifogástalan tisztasággal vártak bennünket.

A megérkezésünk után első utunk természetesen a partra vezetett, hogy megmártózzunk a langyos tengervízben. Gyerekek módjára pancsoltunk, kacagtunk a hullámzó kékségben. A partközeli hullámok erőteljesen sodortak ki és be mindnyájunkat, így a fürdés legnehezebb részének a ki- és bemenetel bizonyult. Lehorzsolt térdek bizonyították a tenger elsöprő erejét, hiszen nehéz volt talpon maradni a fehér, tajtékos víz sodrásában.

Csoportunk tagjainak egy része a tengerparton töltötte a napot, mások ellátogattak a nem messze lévő, érintetlen szépségű Jungle Beach-re, megint mások a parti éttermek napernyői alatt hűsölve pihentek. A felfedező séták egyik célja a helyi éttermek feltérképezése volt, mert mindenképpen szerettünk volna az utolsó srí lanka-i napjainkon finom helyi ételeket enni.

A két hét alatt mindenkinek lett kedvenc étele, legtöbben a különböző összetételű „rice and curry” csípős változatait kedvelték, de népszerű választás volt a kottu is, aminek szintén rendkívül sokféle típusát kóstolhattuk meg. 

A banánnal vagy ananásszal töltött palacsinta, illetve a Watalappan (kókusztejből, tojásból sütött fűszeres édesség) szintén felkerült a kedvencek listájára.

A második tengerparti napunkon gyönyörű strandidő volt, az egész napot a parton töltöttük. Meg is lett a böjtje! Az este a trópusi napsütés által felégett bőrünk ápolásával, az éjszaka hidegrázással és álmatlan forgolódással telt a magyar csoport majdnem minden tagja számára.

Megkönnyebbültünk, amikor reggel felhőkre és záporokra ébredtünk. Erre a napra már programok voltak megszervezve, úgyhogy boldogan szálltunk fel a régen látott buszunkra. Észak felé indultunk a tengerparti úton. Útközben vezetőnk mesélt a 2004-es cunami rettenetes pusztításairól. A mai napig láthatók a megsemmisült házak romjai, az újjá nem épített falvak elhagyott telkei, az áldozatok emléktáblái, közös síremlékei.

Megálltunk egy Turtle Hatchery, azaz egy tengeri teknősöket keltető létesítmény bejáratánál. Kicsit sokalltuk a belépődíj árát, de később megértettük, mire költik az adományokat és a jegyek árát. Egy nagyon lelkes fiatalember mindenre kiterjedő elméleti és gyakorlati bemutatója során megismerkedhettünk a Föld 6 legveszélyeztetettebb tengeri teknősével, amelyek közül négy faj szaporodik Srí Lanka tengerpartjain. A homokba tojásokat rakó nőstények magukra hagyják a fészkeket, amiket különböző ragadozók tizedelnek meg még a kikelés előtt. A megmaradt tojásokból kikelő picikre újabb ragadozók várnak, így csak töredékük éli túl a biztonságos óceánba vezető utat. A tengerben aztán újabb áldozatokat szednek a tengeri ragadozók. Nem csoda, hogy a kifejlett példányokra leselkedő veszélyek (halászhálók, cápák, szennyezett víz, búvárok) mellett a szaporulat nem képes reprodukálni a faj létszámát, így a kihalás szélére sodródtak ezek a gyönyörű, békés állatok. A keltető darabonként 55 Rúpiáért felvásárolja a tengerparton ezzel foglalkozó emberek által összegyűjtött tojásokat, majd meleg homokba temetve kikelteti azokat. A pici teknősök még pár hétig a keltető medencéiben maradnak, amíg megerősödnek egy kicsit, majd gondos kezek átviszik a parti homokon, és szabadon engedik őket az óceánban. 

Láttunk 3 napos „kisbabákat”, de néhány medencében sérült felnőtt példányt is, amiket halászhálók öltek volna meg, ha nem kerülnek a keltetőbe. A vezetőnk bemutatta, mennyire igénylik ezek a hatalmas hüllők a becézgetést, az ember közelségét. Csoportunk tagjai megtapasztalhatták, milyen különleges élmény egy ilyen hatalmas állat kézben tartása, simogatása.

Az utolsó napunk sem volt unalmas, hiszen várt még ránk egy városlátogatás. Galle, a dél-nyugati tengerpart legrégebbi és legjelentősebb kikötővárosa. Az erőd falain sétáltunk először, ott próbáltuk elképzelni a XVII. századi hollandok életét, akik a kereskedelmi útvonalaik védelme céljából építették ezt a hatalmas erődöt. A védelmi rendszert bevehetetlen falak, tornyok, bástyák közé épített város alkotta, aminek lakosait veszély esetén alagutakon is kimenekíthették.  

A falakon sétálgatva megértettük, miért tudta átvészelni ez az építmény az évszázadok viharait. Még ma is elpusztíthatatlannak tűnik! Az erőd falain belül egy gyönyörű, koloniális városka kincseket érő tornácos házai, árnyas fák lombjai alatt megbújó éttermei, kávézói várják az éhes, szomjas turistákat. Nem győztünk betelni a szebbnél szebb épületek látványával, a szűk utcák kapualjaiból nyíló vendégházak udvarainak eleganciájával, az ódon templomok bájos tornyaival. Mintha egy időkapszulába léptünk volna, ahol visszaköszöntek a 400 évvel ezelőtti holland építészet jellegzetes házai. 

Az erőd régi bejáratát már benőtte a moha, de ez is elengedhetetlen része a városka hangulatának. Nem véletlen, hogy az erőd és a szintén itt álló világítótorony az UNESCO Világörökség része. A holland kormány a mai napig nagy összegekkel támogatja a történelmi belváros és az erőd falainak rendszeres karbantartását.

és a boldog vőlegény

 Egy gyönyörű menyasszony

Két órás sétánk során bebarangolhattuk Srí Lanka talán leghangulatosabbnak nevezhető történelmi belvárosát, és ez az élmény számunkra körutazásunk egyik legszebb gyöngyszeme lett. Fájó szívvel ültünk be a buszba, hiszen innen már csak a repülőtéren szálltunk ki. Búcsút intettünk Galle-nak.

Az autópályán már gyorsan haladtunk, egyetlen megállót engedélyezett Asoka. A rövid pihenőt egy európaira emlékeztető, gyorséttermekkel és üzletekkel teli parkolóban tartottuk, itt még egy utolsó ebéd is belefért az időnkbe.  

Elérkezett a búcsú pillanata, a repülőtéren az idegenvezetőnk megköszönte a csoport tagjainak a türelmét, az együttműködését. Mi is megköszöntük neki a remek idegenvezetést, a sok-sok érdekes információt, amivel Srí Lanka történelmének, kultúrájának és szokásainak addig ismeretlen mélységeit tárta fel előttünk.

A hazafelé tartó repülőkön már rutinosan vettük az akadályokat, így az utazás sokkal gyorsabban telt, mint 14 nappal azelőtt. Az is segített, hogy immár nem idegenként, hanem barátokként beszélgettünk egymással, újra és újra felidézve az együtt eltöltött két hét legemlékezetesebb pillanatait. Abban most is mindnyájan egyetértünk, hogy Srí Lanka olyan felejthetetlen, különleges élményekkel ajándékozott meg bennünket, amit soha nem fogunk elfelejteni!